„Fontos a tanárok jogkövetése és jogtudatossága” - Interjú Rónay Zoltánnal
Több mint húsz éve foglalkozik jogtudománnyal. Hogyan alakult ki a felsőoktatási jog iránti érdeklődése?
Kezdetben az élet sodort e terület felé, az igazi rajongás csak később alakult ki. Amikor megszereztem a jogi diplomámat, úgy éreztem, hogy szeretnék még az egyetemen maradni. Így el is kezdhettem tanítani a Jogi Kar Polgári Eljárásjogi Tanszékén, majd nem sokkal később a főtitkár mellett dolgozhattam. Ekkor, az ezredforduló környékén, zajlott le az egyetemen az úgynevezett „nagy” integráció, és én hirtelen, az abszolutórium után közvetlenül csöppentem az új helyzetbe. Ott maradtam a Rektori Hivatalban, majd később főtitkár lettem, és ekkor kezdtem el teljes erődbedobással foglalkozni a felsőoktatási joggal. A téma iránti érdeklődésem tehát a mindennapi munkám által alakult ki.
Mivel járt tulajdonképpen a főtitkári pozíció? Mire büszke különösen?
Gyakorlatilag az ELTE jogi és igazgatási irányításáért feleltem, közvetlenül a rektor alatt. Ez azt jelenti, hogy az én kezemben futott össze minden, ami nem gazdasági és üzemeltetési kérdés. Amire különösen büszke vagyok ebből az időből, hogy szerintem az ország egyik legjobban szabályozott központi apparátusát sikerült kialakítanunk, amely nagyon hatékonyan is működött. Ezt jól mutatja, hogy még a mai napig találkozom más intézményi szabályzatokkal, amelyekben a saját mondataink köszönnek vissza, ami azt jelenti, hogy átvették a mi szabályzási logikánkat. Jól szabályozott volt a központi igazgatás, de azért igyekeztünk nem túlszabályozni a rendszert, bár erről az egyetemi közösségnek talán más volt a véleménye.
Ez volt a múlt, de most lássuk a jelent! Nemrégiben könyvet írt „Jogszerűség és etika a tanári pályán” címmel. Milyen célból ír valaki könyvet ilyen témában?
Amikor elhagytam az egyetem központi igazgatási részét, akkor a PPK-ra jöttem dolgozni, azon belül is a Neveléstudományi Intézetbe. Ekkorra már megfogalmazódott az az igény, hogy szülessen egy könyv ebben a témában, hiszen a kollégáknak nem volt a kezében olyan anyag, amely segítséget adhatott volna nekik a hallgatók részéről felmerülő kérdések megválaszolására, és amellyel a leendő pedagógusokat képezhetnék a jogszerűség és az etika területén. Ahogy egyre jobban beleástam magam a témába, két dologgal szembesültem. Az egyik, hogy a magyar nyelvű szakirodalom ezen a területen nagyon csekély, a másik pedig, hogy a tanárképzésből hiányzik ez a témakör. Pedig nagyon fontos, hogy a leendő tanárok jogkövetők és jogtudatosak legyenek, hiszen ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a tanteremben magabiztosan és példamutatóan tudjanak viselkedni.
Szakkönyvet vagy tankönyvet írt?
Mondhatni kettőt az egyben. Megpróbáltam egy olyan tudományos szakkönyvet írni, amely egyúttal alkalmas arra is, hogy tankönyv legyen. Fontos, hogy a könyv ne csak egy jogszabályismertetés legyen, hanem az olvasók lássák összefüggéseiben a kérdéseket és a problémákat. Ezért igyekeztem tartalmilag tudományos, de megfogalmazásában és strukturáltságában tankönyvi művet előállítani.
Milyen témákat dolgoznak fel az egyes fejezetek?
Lényegében két pillérre próbáltam felépíteni a művet: az egyik a jogok és kötelezettségek, a másik pedig az etikus viselkedés témaköre. Az előbbit lényegében két irányból, egyrészt a pedagógus, másrészt pedig a tanuló oldaláról közelítettem meg, bár ezt a két nézőpontot nem igazán lehet szétválasztani, mert ami az egyik félnek adott esetben jog, az a másiknak kötelezettség. A jogok és kötelezettségek terén abból indultam ki, hogy pedagógusként az iskola világában milyen kérdésekkel szembesülhet valaki.
Ezért tehát végigvettem a köznevelési rendszert, az iskolarendszert, az iskola működését és a pedagógus jogait és kötelezettségeit, és elkerülhetetlen arról írni, hogy melyek azok az alapvető jogok, amik megilletik a tanulót, és hogy ugyanakkor mit várhat el egy pedagógus a diákjaitól. A másik pillér az etikai kérdések témaköre, amiket egyrészt általánosságban is vizsgál a könyv, például a Nemzeti Pedagógus Kar Etikai Kódexe kritikai elemzésén keresztül, illetve abban próbál eligazítást adni, hogy hol húzódik a határ a jog és az etika között, hiszen ez egy nehéz kérdés.
Említene néhány gyakorlati példát?
A könyv úgy épül fel, hogy minden problémát egy konkrét, valóságban megtörtént példával együtt tárgyal. Ez utóbbiak forrásai legtöbb esetben az oktatási jogok biztosának éves beszámolóiban talált jogesetek, továbbá egy, a PPK-n 13 éve lefolytatott kutatás eredménye, amelyről részletesen a „Fekete pedagógia” című könyvben lehet olvasni. A példák közül talán azok a legszemléletesebbek, amelyek az értékelés és fegyelmezés témakörével foglalkoznak, de azok az esetek is érdekesek, amik az olyan szituációkról írnak, amikor a tanár a jogsértés elszenvedője.
A legmegdöbbentőbb számomra egy olyan eset volt, ahol egy osztályban készítettek egy „leg... táblát”, amelyen felsorolták a legpozitívabb és a legnegatívabb tulajdonságokat, és a gyerekek minden héten megszavazták, hogy ki, melyik rubrikába kerüljön, tehát például, hogy ki volt a legokosabb vagy legbutább az adott héten. A történet vége az lett, hogy az egyik gyerek szólt a szüleinek, akik aztán megtették a szükséges lépéseket. Ebben, és még oly sok esetben, nem csak egy pedagógiai értékelési hiba történt, hanem az emberi méltóság megsértése is.
Mit gondol, mennyire időtálló a könyve?
Aki jogi tárgyú könyvet ír, annak szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy az a legtöbb esetben a megjelenéskor már nem aktuális teljes egészében, hiszen a jogszabályok nagyon gyakran változnak. Természetesen ezt a részét folyamatosan felül kell vizsgálni. Persze a társadalmi jelenségek is változnak, de szerintem számos olyan van, amelyek már évtizedekkel ezelőtt léteztek, csak nem úgy hívtuk őket, ahogy ma. Ilyen például az iskolai bullying jelensége is, amely már több száz éve is létezett, elég, ha csak olyan művekre gondolunk, mint a „Pál utcai fiúk” vagy a „Légy jó mindhalálig”. Bízom abban, hogy üzenetében és eligazító jellegében tartós tud maradni a könyvem.
Miként látja, mennyire vannak tisztában a szülők, tanulók és a tanárok a saját jogaikkal és kötelezettségeikkel?
Ami az esetekből látszik, hogy nem igazán. Ha a pedagógusokat nézzük, sokszor arról van szó, hogy egyrészt nem is észlelik, ha valamilyen jogsértés áldozatává válnak, másrészről pedig nincs idejük és indíttatásuk ezzel foglalkozni. Pontos választ azonban nem tudok adni erre a kérdésre, ugyanis tudomásom szerint nem nagyon volt még jogtudatosság-felmérés hazánkban. Történt ugyan egy általános jogtudatvizsgálat az MTA Jogtudományi Intézetének vezetésével, de az nem specifikált tanári vagy tanulói jogtudatosságra. Az egyik vágyam éppen egy ilyen kutatás lefolytatása Magyarországon.
Hogyan lehetne javítani azon, hogy a pedagógusok jobban tisztában legyenek a jogaikkal és a kötelezettségeikkel?
Nyilván a tanárképzésben kellene ezt elkezdeni. Ennek érdekében egy kis kezdeményezéssel magam is éltem. Hirdettem egy szabadon választható kurzust, amely ezzel foglalkozik. A tanárképzésben résztvevők élvezték az órát és jó visszajelzések érkeztek róla. Érdekes a helyzet, mert a Nemzeti Alaptanterv legutóbbi tervezetében is megjelenik már az igény (például: a tanuló ismerje a munka világát, milyen jogok illetik meg?). De ki tanítja ezt a köznevelésben? Ahhoz, hogy ezt valaki tanítsa, szerintem speciális képzettség kell. Jogot tanítani jogászképzésben és nem jogászképzésben, pláne iskolában ég és föld. Utóbbihoz hiányzik a fogalomkincs, az alapvető jogi alapismeretek.
Min kellene változtatni a felsőoktatás szabályozásában, hogy ezek a témák minél jobban elterjedjenek?
Ha csak a tanárképzésre gondolkodunk, akkor mindenképp át kellene gondolni a képzési és kimeneti követelményeket, amelyek ma gyakran olyan követelményeket fogalmaznak meg tartalmi szinten, amelyeket nem támogatnak strukturálisan. Ha tehát nincs elég pedagógiai és pszichológiai tartalom a tanárképzésben, akkor hiába kell sok mindent tanítani, ha nem fér bele. Nem arról van szó tehát, hogy nincs rá akarat vagy igény, hanem egyszerűen nem fér bele a keretbe.
Mit tekint a legnagyobb kihívásnak a munkájában?
Nálam is jelentkezik az a probléma, mint a legtöbb oktatónál. Ez nem más, mint az óraterhelés és a tudományos munka összehangolása. Azonban számomra a legnagyobb kihívás most mégis az, hogy a jogtudatosságra nevelést egyfajta missziónak is tekintem, és nagy kérdés számomra, hogy ez a projekt mennyire jut túl a PPK falain kívülre. A kérdés tehát az, hogy mennyire tud ez iskolateremtő tevékenységgé válni, hogy ne csak a PPK-n jelenjen meg, hanem mintául szolgáljon más, tanárképzésben érintett képzőhelyek számára is.
Milyen tervei vannak közeljövőre?
Írtam egy másik könyvet is, amely már szakmai lektorálás alatt van. Ez lényegében a doktori témám aktualizálása és átdolgozása és a felsőoktatási intézmények vezetésében megjelenő felelősségi viszonyokról szól. Reményeim szerint jövőre meg is fog jelenni. Ezen kívül sok kutatásban veszek részt, és tervezem a habilitációmat is, amely jelen állás szerint a hallgatók jogaival és kötelezettségeivel foglalkozna a felsőoktatásban.
Mit jelent Önnek a PPK? Milyen érzés itt dolgozni?
Nagyon jól érzem magamat a karon, de nem tudnám szavakba önteni azt, amit érzek. Egészen más légkört tapasztaltam meg itt, mint máshol. Főleg a Neveléstudományi és a Felnőttképzés-kutatási és Tudásmenedzsment Intézetben vannak óráim. Csak a kollégák és a hallgatók egy szűkebb körével van módom nap, mint nap találkozni, de nagyon élvezem, hogy rendkívül támogató és családiás környezet vesz körül.
Kép és szöveg: ppk.elte.hu