A halálos klímapusztítás, avagy hogyan beszéljünk az éghajlatváltozásról?
A tudósok évtizedek óta figyelmeztetik a nyilvánosságot a klímaváltozás kockázataira, ám az áttörés még mindig várat magára. Habár számos előrelépés történt a szabályozás terén, a politikusok lassan és túl enyhén reagálnak. Úgy tűnik, kommunikációs szakadék alakult ki a klímatudósok, a közvélemény és a döntéshozók között – Forgács Bálint, a PPK habilitált egyetemi docense a Frontiers in Climate folyóiratban publikált tanulmányában ennek áthidalására tesz javaslatokat.
Tudományos eredményeik közlésekor a kutatók gyakran használnak metaforikus kifejezéseket, hogy kollégáik és a laikusok számára egyaránt érthetőbbé tegyék felfedezéseiket. A kutató szerint azonban
a metaforák nem mindig célravezetőek a tudománykommunikációban:
félreértéseket szülhetnek, esetenként pedig – például a klímadiskurzusban – kifejezetten károsak is lehetnek.
A lágy nyelvezet egyik kulcsproblémája, hogy a leggyakoribb klímaváltozással kapcsolatos szavak közül több is pozitív érzelmi töltetű („meleg”, „zöld”, „környezetbarát”), így nem ösztönöznek hatékonyan a jelenlegi életveszélyes működésmódunk és megszokott politikai-gazdasági ügymenet átalakítására. A pozitív töltetű „felmelegedés” helyett Forgács Bálint a „globális égés” vagy „túlforrósodás” szavakat javasolja.
Szintén nem segítenek a megoldásban azok a kifejezések, amelyek kicsinyítik a fenyegetés mértékét, ilyen például a „klímasemlegesség” vagy a „nettó zéró kibocsátás”. Ezeket a lágyító kifejezéseket ráadásul gyakran olyan cégek használják előszeretettel, amelyek a káros kibocsátás jelentős hányadáért felelősek.
A „katasztrófa”, „krízis”, „összeomlás” szavak mind passzív hangvételűek: tehetetlenséget sugallanak a természet erejével szemben. Az aktív hangvételű kifejezések ezzel szemben képesek lennének visszaadni nekünk a felelősségvállalás mellett a cselekvés lehetőségét is: érdemes lenne áttérnünk a „klímaöngyilkosság” vagy a „klímapusztítás” használatára, mert a saját viselkedésünk fölött kontrollal rendelkezünk – állapítja meg a kutató.
A klímadiskurzus egyik központi metaforája az „üvegház”: egy törékeny, elegáns épület, amelyet a hő benntartására terveztek. Megvédi a növényeket, élelmet biztosít hideg klímákban – ha ezt az élővilágra veszélyes klímaváltozásra vonatkoztatjuk, az érthetően okozhat némi zavarodottságot. Ez a metafora – hamisan – azt is sugallhatja, hogy a túlmelegedést olyan egyszerű visszafordítani, mint kinyitni egy üvegház ablakát. A cikk szerint egy olyan kifejezést, mint a „kemencehatás”, már nehezebb lenne – akár szándékosan, üzleti érdekektől vezérelve – ártalmatlanítani.
A nem megfelelő, távolságtartó, természettudományos, hideg és tárgyilagos keretezésnek köszönhetően, valamint a klímaszorongás gyakoriságának növekedésével ráadásul a klímaváltozás legrosszabb eshetőségeinek megvitatása sokszor vészmadárkodásként, félelemkeltésként lesz elkönyvelve. Forgács Bálint ennek kiküszöbölésére javasolja az orvosi nyelv alkalmazását: egy ilyen keretben a vészhelyzetek említése nem riogatásnak, hanem életmentő intervenciónak számítana. Lázroham esetén az orvosok elsőként csökkenteni igyekeznek a beteg testhőmérsékletét, nem pedig a halál beálltának különböző forgatókönyveit latolgatják – ugyanígy kellene a Föld növekvő hőmérsékletével is történjen. A klímaváltozás az emberiség és a technológiai civilizáció szempontjából épp olyan létkérdés, mint a testi épségünk.
A cél tehát nem az, hogy elhagyjuk a tudományos eredményeket sűrítő metaforák használatát, hanem az, hogy kifejezéseink tükrözzék az egzisztenciális fenyegetés súlyát. Az ugyanis,
ahogyan beszélünk a klímaváltozásról, befolyásolja, hogyan gondolkodunk róla.
A tudomány művelőinek és az újságíróknak éppen ezért az eufemisztikus kifejezések helyett új, erőteljes, egyértelmű, negatív érzelmi töltetű és aktív hangvételű kifejezéseket kellene használniuk. A közbeszéd ilyen átalakulása nem csak őszinte társadalmi vitát eredményezhet, de azon keresztül életmentő politikai döntéseket és várva várt jogi szabályozást is magával hozhat.