A klímaválság pszichológiai következményei

Ezek az úgynevezett ökoérzelmek az utóbbi pár évben terjedtek el a klímaváltozásról szóló kommunikációban, és gyakran egymás szinonimáiként használják őket. Pontosan mit jelentenek?

Az ökoszorongás egy mondatban annyit tesz, hogy a természeti környezet pusztulásától való, nem specifikus félelem. Fontos eleme az aggodalom, a félelemérzet, ami az enyhe diszkomfort érzéstől a rettegésig terjedhet, de sokszor velejár a tehetetlenség és a frusztráltság érzése is. A szorongás tehát a jövőbe mutat, ezzel szemben az ökogyász egy olyan veszteségérzet, amit egy már megtörtént dolog, egy állat- vagy növényfaj, esetleg természeti forma elpusztulása, vagy akár eltervezett, a klímaválság miatt immár ellehetetlenülő jövőnk elvesztése miatt érzünk.

A legjobban elkülöníthető az ökobűntudat, ami általában akkor jelentkezik, ha valamilyen környezetvédelmi norma ellen vétünk. Mondjuk amiatt van lelkiismeret-furdalásom, mert pazaroltam a vizet, vagy használhattam volna a tömegközlekedést, mégis autóval mentem stb. A bűntudat egy kétélű fegyver. Olyankor lehet motiváló hatású, ha megmutatjuk, hogyan tudna változtatni az egyén a fogyasztási vagy életmódbeli szokásain. Ha azonban ezt nem biztosítjuk, akkor visszájára is fordulhat:

az illető leértékeli az egész klímakérdést vagy keres egy önigazolást, hogy például ugyan sokat repülőzöm, de legalább adományozok.

Honnan tudom, hogy amit érzek az ökogyász, és nem egyszerű szomorúság? Valóban vannak, akik gyászolják az elolvadt gleccsereket?

Talán nem véletlen, hogy az interjús kutatásunkban is ehhez találtuk a legkevesebb kapcsolódó élményt, mert a napi életünkben ez ritkábban van jelen. Más kutatások szerint olyan népcsoportok esetében gyakori ez, akiknek a természethez fűződő viszonya az identitásuk részét képezi. Az Észak-kanadai inuitok, akik úgy definiálják magukat, mint a „tengeri jég népe” vagy az ausztrál farmerek, akiknek a földjei az aszály miatt művelhetetlenné váltak, valóban mély veszteséget élnek meg, amikor azt látják, hogy az a világ, ami az ő személyüket meghatározta, nem lesz többé.

A mi urbanizált világunkban azonban a gyász jobban tetten érhető az idősebbek esetében. Míg a szorongást a jövőjükért aggódó fiatalokhoz szokták kötni, az ökogyászt azok élik meg inkább, akik még tudják, milyen a havas tél, vagy emlékeznek, mennyi fecske volt fiatalkorukban.

Egyáltalán miért fontos megnevezni, új fogalomként bevezetni ezeket az érzelmeket? Az, hogy egyre többet olvasunk róluk, nem hat vissza a környezettudatos cselekvésekre?

A dolog egyik része, hogy miért érezheti jól magát attól valaki, ha nevet tud adni az érzéseinek? Sokszor ugyanis azért is akad el egy gyászfolyamat, mert a környezet, a barátok nem fogadják el az ember reakcióit, legyintenek, hogy „Ne sírj már!” „Ez már megint csak a fejlett világ hisztije” stb. Viszont, ha van erre egy szavunk, ami igazolja, hogy ez egy létező jelenség, és normális, ha valaki így érez, az ad egyfajta biztonságérzetet számára. Tulajdonképpen ezen alapul számos terápiás irányzat is, hogy elfogadjuk az ember érzelmeit. Ráadásul, ha van ennek neve, akkor az emberek tudnak róla beszélgetni, kapcsolódási pontot találni.

Másrészt felmerül, hogy a pszichiátriai betegségekhez hasonlóan kell-e kezelni a klímaszorongót.

A jelenlegi álláspont szerint ezek nem patológiás jelenségek,

hiszen ami felett az egyén az aggódást érzi, nevezetesen a természet pusztulása, nem egy irracionális dolog.  Ugyanakkor van ennek egy olyan szintje, amikor az illető már kézzel fogható negatív következményeket él meg, például nem tud aludni, nem tud koncentrálni. Itt már szükség lehet valamilyen segítségnyújtásra. 

2021 januárjában interjús és kérdőíves kutatást indítottak elsősorban azzal a céllal, hogy ezeknek az érzelmeknek a mérésére alkalmas új kérdőíveket hozzanak létre. Miért kell ezeket mérni és pontosan miről kaphatunk így információt?

A mérhetőség azért fontos, hogy a jelenségek hatásait, összefüggéseit megértsük. A további kutatások alapja lehet, hogy lássuk, melyik ökoérzelem mivel függ össze, mivel lehet az embereket cselekvésre sarkallni. Az általunk fejlesztett három kérdőívvel például meg tudjuk vizsgálni, hogy az egyes demográfiai változókkal (életkor, nem, lakóhely stb.) mennyire járnak együtt az egyes érzelmek. Ez főként akkor hasznos, ha környezettudatossági beavatkozásokat tervezünk. Például ugyanaz a hír, üzenet vagy intervenció, ami a férfiakat cselekvésre ösztönzi, mert optimális mértékben emeli a szorongásukat, az a nőkre, akik körében a kutatásunk eredményei szerint magasabb volt az ökoszorongás, már lehet, hogy bénítólag hat.

A kérdőívek nyilvánosan elérhetőek, így az ember felmérheti például a saját ökoérzelmeit is. Minél magasabb a pontszáma, annál magasabb az ökogyász vagy az ökobűntudat szintje. Az ökoszorongás esetében pedig két skála van: az egyik az érzelmekre fókuszál, tehát hogy mennyire aggódik valaki a jövőjéért vagy mondjuk dühös a tétlen döntéshozókra. A másik skála azt nézi meg, hogy a kitöltő megtapasztalja-e az olyan negatív következményeket, mint a rossz alvás, az izomfeszülés vagy a romló teljesítmény.

A kutatás során interjúkat készítettek olyanokkal, akik valamilyen módon érintettek a klímaváltozásban, illetve online felmérést is végeztek. Mire derült fény a több mint 4500 érvényesen kitöltött kérdőívből?

Fontos, hogy általánosítani nem szabad ezekből az eredményekből, hiszen a mi elsődleges célunk a kérdőívfejlesztés volt. Például azt találtuk, hogy

minél idősebb valaki, annál kevésbé lesz szorongó,

de az ökogyász esetében nem volt életkori korreláció, ami ellentmond a korábbi, interjús eredményeknek.  Vagy azt is érdekes eredmény, hogy azokra, akik falvakban élnek, erősebb ökogyász jellemző, mint a Budapesten élőkre.

Azt is vizsgálták, hogy ezek a negatív ökoérzelmek valóban elősegítik-e a különböző környezettudatos viselkedéseket.

Volt pozitív összefüggés, de nem nagyon erős, ami arra utal, hogy ez a három érzelem egy-egy faktor csupán, önmagukban nem elegendők a környezettudatossághoz. Az látszott például, hogy akik tapasztalták már a szorongás negatív következményeit (rosszul alszanak stb.), azok olyan cselekvésekre is hajlandóak, amelyek nagyobb lemondással járnak – ilyen a húsfogyasztás csökkentése vagy a használtruha-vásárlás.

Szintén meglepő eredmény, hogy a szorongásnak erősebb hatása volt a környezettudatos viselkedésre, mint a bűntudatnak. Az okság itt sem egyértelmű, mert lehet, hogy valaki azért lesz szorongó, mert eleve többet foglalkozik a Föld sorsával, nem pedig fordítva.

Azt azért nyilván nem lehet mondani, hogy keltsünk szorongást vagy bűntudatot az emberekben, hogy legyőzzük a klímaváltozást.

Inkább azt mondanám, hogy számoljunk azzal, hogy ha többet kommunikálunk a témában, akkor nagy eséllyel hívunk elő negatív érzelmeket, amelyeknek pedig lesznek hatásai. Az olyan kijelentések, mint hogy „ez lesz hátralevő életünk leghűvösebb nyara” óhatatlanul szorongást keltenek, de ahogy már mondtam, ez kétélű dolog, mert buzdíthat cselekvésre, de vezethet tehetetlenségérzethez is. Például minél többet olvas valaki a témáról, annál gyakrabban talál ellentmondásokat. Sok környezetbarátnak szánt technológiai újításról, például az elektromos autókról kiderül, hogy ezek előállítása hatalmas terhet ró a környezetre, ezek az ellentmondások pedig elbizonytalaníthatják az embereket, akik végül úgy döntenek, inkább nem tesznek semmit. Emellett sokan élik meg azt, hogy egyéni cselekvésük kevés. Hogy az egyik interjúalanyunkat idézzem: "amit én teszek, az csak csepp a forró kőre"." Valójában

azt kell megnézni, hogy milyen körülmények között facilitál a szorongás és a bűntudat.

Van olyan kutatás, ami arra mutat rá, hogy a bűntudat helyett az olyan pozitív érzelmeket érdemes erősíteni, mint a remény vagy a büszkeség: azt találták ugyanis, hogy azokra, akiket büszkeség tölt el, miután mondjuk kiszórták a komposztálóra az uborkahéjat, később is több környezettudatos cselekvés volt jellemző.

Többször érintettük, hogy a környezettudatosság és az ökoérzelmek kapcsolata hasonlít „a tyúk vagy a tojás” esetéhez. Ön az iskolapszichológia területéről váltott a környezetpszichológiára. Jobban odafigyel azóta a fenntarthatóságra vagy épp a hozzáállása miatt kezdte kutatni a témát?

Nehéz erre válaszolni, mert már korábban is volt egyfajta erős érdeklődésem a természet iránt, és épp akkor végeztem a doktorimmal, amikor a média is egyre többet kezdett el foglalkozni a természeti katasztrófákkal. Tehát rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy mi a pszichológia válasza ezekre a jelenségekre, így el is köteleztem magam a téma mellett. Azóta egyrészt tudatosult bennem, mi az, amivel eddig is csökkentettem az ökológiai lábnyomomat, illetve most már több apróságra odafigyelek. Szerencsére a környezetvédelmi szakpszichológus képzésen, amely az utóbbi évem meghatározó szakmai mérföldköve, szintén nagyon motiváló a közeg, sokan hoznak zöldséget, vegán harapnivalót, amit aztán együtt fogyasztunk el.

Nem csak a médiában halljuk, de a bőrünkön is érezzük, hogy ezen a nyáron egymást érik a hőhullámok, hatalmas az aszály. Van-e dolga ezzel a környezetpszichológiának?

A környezetvédelmi pszichológiának nem az a feladata, hogy közvetlenül ezekkel a természeti jelenségekkel, vagy az egyes cselekvések objektív környezetkímélő hatásával foglalkozzon. A mi szakterületünk azt nézi meg, hogy hogyan lehet ezekkel összefüggésben az emberi viselkedésre hatni.

Hogyan lehet például motiválni az embereket a környezetbarát cselekvésre,

megtalálva a komfortzónától való optimális távolságot, ami még kihívást jelent, és nem elriaszt: egy megrögzött húsevő egyik napról a másikra nem fog áttérni a vegán életmódra, de más területeken sokkal könnyebben alkalmazkodik, például gyűjtheti a zöldségmosáshoz használt vizet, és felhasználhatja öntözéshez. Egy másik lehetséges feladat az ökoérzelmek kapcsán az olyan megküzdési módok kialakításának segítése, amelyek mind az egyén mentális egészsége, mind a környezet védelme szempontjából előnyösek.