„A menekültek támogatását nem lehet kizárólag lelkesedésből csinálni”

Balázs Judit már az első naptól kezdve kint volt a pályaudvaron, hogy ruhát, élelmiszert osszon az érkező családoknak. Itt merült fel benne, hogy gyermek-serdülő-felnőtt pszichiáter szakorvosként mást is tehetne, és azonnal megkereste ötletével az ELTE PPK-n a vezetésével működő Gyermekkori Pszichés Zavarok Kutatócsoport tagjait. A csapat habozás nélkül igent mondott. Az önkéntes brigád törzstagjai – Anna Paula Brandao, Farkas Bernadett Frida, Frank-Bozóki Eszter, Kollárovics Nóra és Roszik-Volovik Xénia – valamennyien Judit PhD-hallgatói és emellett többségében gyakorló pszichiáterek, pszichológusok.  

„Gyakorlatilag azonnal felálltunk, és pár nap múlva elkezdtünk járni abba a Pest megyei menekülttáborba, ahova a mai napig minden támogatás nélkül kijárunk” – idézi fel a kezdeteket a PPK egyetemi tanára. 

Ezzel párhuzamosan heti két alkalommal szerveztek játszócsoportot a Pszichológia Intézetben az ukrán gyerekek és szüleik számára, valamint megkeresték őket, hogy tartsanak foglalkozásokat a kíséret nélkül érkezett ukrán artista fiataloknak.  

Egy lépéssel hátrébb 

A játszócsoportokban a különböző aktivitásokon, játékokon keresztül próbáltak kapcsolódni a résztvevőkhöz, nem erőltettek semmilyen terápiát, szépen fokozatosan kezdtek beszélgetésekbe. A nyelvi akadályok sem jelentettek problémát: "A szülők többsége jól beszél angolul, én pedig orosz anyanyelvű vagyok, de a gyerekekkel alapvetően a játék univerzális nyelvén keresztül kommunikáltunk” – magyarázza Roszik-Volovik Xénia klinikai szakpszichológus, a PPK tanársegéde. Mint mondja, sokat segített az is, hogy rendszeresen dolgoznak gyerekekkel a mindennapi munkájuk során.  

Frank-Bozóki Eszter pszichológusként elsősorban traumatizáltakkal foglalkozik. Szerinte egy klasszikus gyerekterápiához képest különbségként említhető, hogy a menekültekkel való munka során óvatosabb, szenzitívebb hozzáállásra van szükség, ahol folyamatosan monitorozzák a résztvevők állapotát, és az ő igényeikhez alkalmazkodnak.

Tehát nagyon nyitottnak és rugalmasnak kellett lennünk, mert nem tudni, milyen trauma húzódik meg belül

– teszi hozzá. 

A cirkuszban lévő gyerekek számára a játszócsoporthoz képest Eszter és Xénia egy strukturáltabb programot állított össze. Míg az előbbi esetében a cél a biztonságos tér megteremtése volt, ahol csak szükség esetén avatkoztak be, addig a cirkuszban a hangsúly a stresszlevezetésre, a megküzdés erősítésére helyeződött, amit művészetterápiás eszközökkel igyekeztek elősegíteni.  

Egyenlőtlen bánásmód 

Emlékezetes vagy kihívást jelentő pillanatok mindenki számára akadtak bőven. Anna Paula Brandaot és Farkas Bernadettet az döbbentette meg leginkább, hogy az emberek mennyire másképp kezelik a Kárpátaljáról érkező roma menekülteket: eleinte a gyerekeket is rendszeresen bántották az iskolában a származásuk miatt. „Egy alkalommal egy másik önkéntes csoport az Állatkertbe ajánlott nekik kirándulást, de az értük érkező külsős önkéntesek – mondván, hogy ezek a gyerekek magyarul beszélnek, és nem néznek ki menekültnek – nem vitték el őket” – emlékszik vissza Detti, aki a Semmelweis Egyetemen Judit PhD hallgatója és ősszel kezdi pszichiáter rezidensi képzését.  

A menekültszálló lakói számára a szeptemberi iskolakezdés is kis híján elmaradt, amikor egy nappal az évnyitó előtt kiderült, hogy a gyerekek többségének nincs megfelelő öltözéke. „Egy pillanat alatt kellett döntenünk, beültünk a kocsiba, és bevásároltuk nekik, amit kellett” – meséli Judit. Mint hangsúlyozza, ez számukra is egy komoly tanulási folyamat volt.

"A nagy segíteni akarásban nem szabad elfeledkezni arról, hogy nekik mire van szükségük.

Nem feltétlenül arra, amire mi gondolunk, például az erdő közepén levő menekültszállón is kell a kamasz lányoknak csinos szoknya, harisnya, hisz ők ott fiatalok épp.”  

A személyes és a szakmai szféra között egyensúlyozva 

Az önkéntesek egy cirkuszi foglalkozás után kezdtek rádöbbenni, hogy a helyzet feldolgozásában nekik is szükségük van segítségre. Az aznapi feladat szerint a gyerekeknek valamilyen művészeti megoldással kellett ábrázolniuk egy olyan helyet, ahol biztonságban érzik magukat. „A velünk dolgozó tolmácsot nagyon megviselte ez az alkalom, mi viszont elégedetten, a hatékonyság érzésével indultunk haza.

Este aztán nálam is kezdett megérkezni ennek a napnak az érzelmi súlya, aludni sem tudtam”

– mutat rá a munka pszichés következményeire Xénia. 

„Én éppen a lányom születésnapjára mentem haza, ahol az a kontraszt, hogy nálunk együtt ünnepel az egész család, miközben azok a gyerekek pedig szülők nélkül töltik a mindennapjaikat, nagyon megviselt. Ez volt az a pont, ahol felkerestünk egy szupervízort” – fűzi hozzá Eszter.
 

Miközben hétköznap esténként vagy hétvégenként önkénteskedtek, a kutatócsoport tagjai folyamatosan képezték magukat is. Nemzetközi meetingeken, képzéseken vettek részt, és tanulmányozták a háborús helyzetre vonatkozó irodalmat is. Xénia ötlete volt, hogy dolgozzák fel és dokumentálják azt a heroikus munkát, amit ebben az időszakban végeztek. Felállítottak egy fókuszcsoportot, és interjúkat készítettek, kutatási eredményeiket pedig az Frontiers in Psychiatry c. szaklapban publikálták. Az elemzés során egyértelműen kitűnt, hogy a segíteni akaráshoz a motivációt az a belső feszültség adta, amelyet a háborús krízis váltott ki belőlük. A család, a munka vagy a tanulmányok és az önkénteskedés közti egyensúly megtalálásában, a kiégés elkerülésében azonban sokat segített az a felismerés is, hogy mindez hozzájárul a szakmai fejlődésükhöz. 

Judit szerint ugyanis ezt nem lehet kizárólag lelkesedésből csinálni. „Fontos, hogy amit ebbe beleteszünk, azt professzionálisan tegyük. Anna PhD-kutatását is egy év után erre a témára váltottuk át, így az ő munkája a menekült ukrán roma gyermekek mentális egészségének vizsgálata.” 

A sikeres működésük további záloga volt, hogy folyamatosan figyeltek egymásra is:

ha az egyikük elfáradt, vagy épp nem ért rá, mindig akadt valaki, aki átvette tőle a feladatot. Az aktív, empatikus hozzáállás nem csak a csapat magját jellemezte. A segítő munkába a kutatócsoport tagjai bevontak ELTE-s hallgatókat és külsősöket is. A menekültszálló elzárt közösségében például óriási sikere volt az olyan vendégprogramoknak, mint az állatasszisztált terápia a Támugatók Terápiás és Segítőkutyás Alapítvány segítségével, Judit barátainak tudományos kísérleteket bemutató interaktív foglalkozása, vagy a nemzetközi hallgatók által tartott alkalom.

„Jó volt látni, hogy ennyien megmozdultak a kérésünkre. Összességében ez egy professzionális segítő teammunka egy nagyon nehéz élethelyzetben” – summázza a beszélgetést és egyben munkájuk lényegét Balázs Judit.