„A nők láthatatlan kihívásait szeretnénk bemutatni”

A sok szerepkör közül kezdjük az elsővel. Mivel foglalkozik egy interkulturális szakértő?
Azt mondhatjuk, hogy ez az én szakmai identitásom alapja. Az ELTE PPK Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézetében (IPPI) végeztem - a mai nevén - társadalmi befogadás tanulmányok mesterszakon, és jelenleg itt oktatok adjunktusként.

Az interkulturális szakértői tudás rendkívül sokrétű és interdiszciplináris: magában foglalja a pszichológia, pedagógia, szociológia, antropológia és a fogyatékosságtudomány területeit. Olyan fontos témákkal is foglalkozunk, mint a kultúrák közötti interakciók lehetőségei és kihívásai, a multikulturalizmus elméletei és kritikái, a társadalmi egyenlőtlenségek, a kisebbségi és többségi identitások, valamint előítéletek és ideológiák. Már maga a képzés is egy olyan, a társadalmi egyenlőtlenségekre és igazságtalanságokra érzékeny szemléletet ad, ami végigkíséri az embert, bármilyen területen dolgozzon is tovább.

Nemrég megjelent cikkedben a magyar anyák online jelenléttel kapcsolatos tapasztalatait vizsgálod a COVID-19 idején. Mi motiválta a kutatást?
Ez onnan indul, hogy a mesterképzésem alatt a fogyatékossággal kezdtem el foglalkozni, majd később ezek a vizsgálatok összekapcsolódtak a társadalmi nemeket érintő kérdésekkel. Így vált a fő kutatási területemmé a fogyatékos személyek és a többségi társadalom viszonya, amiben erős jelenléte van a társadalmi nemnek, a maszkulinitásnak és a nőiségek. Ez a feminista fogyatékossági perspektíva pedig átszivárgott a COVID idején az anyai megélésembe is. A pandémia alatt az anyákra háruló extra terhek és a nemek közötti egyenlőtlenségek felerősödtek, így ez a téma különösen fontossá vált. 

A kutatásban arra koncentráltunk, hogy az anyák hogyan élték meg a gondoskodással kapcsolatos feladatokat, 

és hogyan jelentek meg ezek az online térben.

A vizsgálat során ugyanazokkal az anyákkal vettetek fel adatokat a COVID-19 különböző hullámaiban. Milyen főbb trendek rajzolódtak ki?
Az egyik fontos megállapításunk, hogy a nőknek rengeteg szerepben helyt kellett állniuk: nem csupán anyaként, hanem tanárként, óvodapedagógusként, gyógypedagógusként, pszichológusként is. Mindezt sok esetben úgy, hogy a saját munkájuk az éjszakai órákra tolódott át, mert előtérbe helyezték a hozzátartozóikat. Az anyák gondoskodtak a gyerekek otthoni tanításáról, ellátásáról, miközben próbálták azt is biztosítani, hogy a férj zavartalanul dolgozhasson. Itt jött képbe a digitális bébiszitter, mert sok esetben képernyő elé kellett ültetni a gyerekeket, ami miatt pedig komoly lelkiismeretfurdalásuk lett.

Milyen hatással voltak a pandémia idején kialakult körülmények az anyák mentális életére?
Azt tapasztaltuk, hogy 

a család jóllétének biztosítása érdekében az anyák a saját mentális egészségüket háttérbe szorították. 

Ehhez kapcsolódóan érdekes jelenséget figyeltünk meg a hírfogyasztás terén: a járvány során az anyák úgy érezték, hogy mindig a legfrissebb információval kell rendelkezniük ahhoz, hogy megvédjék a családtagjaikat. A megnövekedett hírfogyasztás olyan pszichés terhelést jelentett, amely nem egy esetben pánikrohamokhoz vezetett. A második hullámra ezért a nők tudatosan adták fel a hírkövetést annak érdekében, hogy továbbra is képesek legyenek ellátni a családot. A férj szerepe ekkor átalakult: egyfajta szűrőként kezdtek működni, és a nők már rajtuk keresztül szerezték be az információkat.

Egy másik lényeges megfigyelésünk az olyan online platformokhoz kapcsolódik, ahová különböző, a gyerekek lefoglalására alkalmas kreatív ötleteket töltöttek fel. Azt láttuk, hogy a kezdeti segítség egy idő után a szorongás forrásává vált, mivel az anyák elkezdték összehasonlítani magukat a tökéletes alkotásokat bemutató társaikkal.

Milyen tényezők hatottak hosszú távon az anyák digitális szokásaira és életvitelére, és milyen következtetések vonhatók le a kutatásból?
A hosszú távú hatások közé tartozik az otthoni munkavégzés iránti igény a gyerekek betegsége esetén. Tehát szintén abból az alapvetésből indulunk ki, hogy az anya feladata a beteg gyermek ápolása. A home office egyfajta autonómiát adott az anyáknak, bár sok esetben tapasztaltak irigységet a gyermektelen kollégáik részéről.

Másrészt az, hogy online hozzáférhetővé váltak képzések, színházi előadások vagy sportlehetőségek, egy világra való nyitást hozott a kigyermeket, több gyermeket vagy SNI-s gyermeket nevelő anyák számára, hiszen ők korábban sem igazán tudtak kimozdulni otthonról.

A kutatásunk fő megállapítása, hogy

a már meglévő, mélyen gyökerező nemi különbségeket a világjárvány felerősítette,

és az anyáknak ebben a fokozott pszichés terhelésben kellett nagyon sok szerepben helytállniuk. Ezek a nők a saját jóllétüket folyamatosan háttérbe szorították, és a család ellátását jelentő láthatatlan munkát mindig prioritásként kezelték.

A te személyes perspektívád hogyan viszonyul a fenti eredményekhez? Hogy látod a nők, különösen a dolgozó anyák helyzetét?
Az én perspektívám több rétegből áll, hiszen megváltozott munkaképességű oktató-kutató és kisgyermekeket nevelő anya is vagyok. Az egyik legnagyobb kihívás az, hogy láthatóvá tegyük azokat a problémákat, amelyekkel a hozzám hasonló nők nap mint nap szembesülnek. Én szerencsés helyzetben vagyok, mert az intézetem vezetése és a kari vezetés is támogató, figyelembe veszik az élethelyzetemet. Ez azonban sajnos nem általános.

Nemrég az MTA Nők a tudományban kerekasztal-beszélgetése élénk vitát generált, az eseményt követően az ottani kollégák megfogalmazták, hogy nőként számos olyan feladatot is el kell végezniük, ami valójában nem látható, és amelyekért nem jár szakmai elismerés vagy plusz kredit a kataszterben. 

Ezek a feladatok gyakran automatikusan a nőkre hárulnak,

vagy már annyira belsővé tett elvárás lett, hogy sokszor eleve nők is jelentkeznek rájuk.

Meglátásod szerint milyen változásokra lenne szükség ahhoz, hogy a kutatónők és a gyermeket nevelő nők helyzete javuljon?
Szerintem egy ideális világban már lebomlott volna az a feltételezés, hogy minden az anya kötelessége. Nem kellene természetesnek venni azt, hogy az anya éjszaka dolgozik és a férj munkavégzése előrébb való, mint ahogy az a vizsgálatunkban kirajzolódott.

A tudományos pálya rendkívül versengő, és sok nő nem kapja meg azt a segítséget, amelyre szüksége lenne. 

Számomra az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia gyermeket nevelő kutatókat támogató ösztöndíját elnyertem, óriási segítséget jelentett, hiszen kisgyerekek mellett nem könnyű nemzetközi publikációkat írni, ami egy tartósan fókuszált jelenlétet megkövetelő feladat.  Az ilyen támogatások – vagy például az online oktatás lehetősége – olyan kapaszkodók, amik még a pályán tarthatnak minket.

Azt gondolom, hogy a kisgyermeket és/vagy sajátos nevelési igényű gyereket nevelő nők „annak ellenére” tudnak teljesíteni, hogy így működik a rendszer, és nem „annak segítségével”. A döntéshozóknak vagy vezetőknek a plusz terheket figyelembe véve kellene olyan feladatokkal támogatni őket, amiből kutatóként aztán profitálni tudnak.

Jelenleg mivel foglalkozol és az intézet keretein belül milyen kutatási irányokat tartasz fontosnak a jövőben?
Fontos kutatási téma a szexuális nevelés vagy a szexuális kisebbségek területe, illetve szeretném folytatni a Covid-kutatásokat is. Jó lenne feltárni azokat a tényezőket, amik hosszabb távon hatást gyakoroltak az anyák életére. Tervben van egy környezetpszichológiai aspektusú elemzés is, amelyben azt néznénk meg, hogy milyen viszonyulás jellemezte az anyákat a saját otthonukhoz a pandémia alatt. Az lenne a címe, hogy „Az anyának a konyhában a helye?”. Jelenleg pedig az IPPI-s kollégákkal egy nemzetközi projektben veszünk részt, ahol én a hazai feminista fogyatékossági aktivizmus feltárásában működöm közre.