A rendszerigazolás elmélete
Több mint 25 éve dolgozik a rendszerigazolás elméletén. Elmagyarázná, miről van szó?
Sok évvel ezelőtt a Yale Egyetemen Mahzarin Banaji diákjaként kezdtem ezzel a témával foglalkozni. Abban az időben úgy gondoltuk, hogy a már létező társadalompszichológiai elméletek elég jól megmagyarázzák, miért keresnek az emberek egyéni önigazolásokat (védelmezendő az önbecsülésüket, az énképük integritását). Más elméletek azt mutatták meg, hogy az emberek hogyan védelmezik a csoportidentitásukat, az egyéni szinten túlmutató érdekeiket, a csoportjuk önbecsülését. De az volt az érzésünk, hogy a rendelkezésre álló elméletek nem képesek értelmezni, hogy a csoporthovatartozáson túlmutató, átfogó társadalmi rendszer milyen hatással van a társadalom egyes tagjaira. Úgy gondoltuk, hogy az egyének és a csoportok önigazoló tendenciáin túl léteznie kell egy rendszerigazoló tendenciának is, aminek az eredményeként az emberek elfogadják a status quo-t. Az a tény, hogy az emberek hajlamosak legitimnek elfogadni a társadalmi berendezkedést, hatással van a viselkedésükre, és sokrétűen hozzájárul a sztereotípiák és általában a közvélemény alakulásához.
Mindannyian igazoljuk a rendszert? Hogy működik ez?
Először is nem egyetlen rendszerről van szó, sokféle társadalmi alrendszer létezik. Ilyen a szűk család, a munkahely, a gazdasági és politikai intézményrendszer, a vallási szervezetek, a társadalmi nemek által meghatározott rendszerek stb. Mindenki szeretné úgy érezni, hogy ezeknek legalább némelyike fontos, jelentőségteljes, legitim rendszer, mert ennek
alapvető szerepe van abban, hogy életünket értelmesnek, bejósolhatónak, biztonságosnak tekinthessük.
A körülöttünk lévő emberek, a családunk és a barátaink is hasonlóan támaszkodnak ugyanezekre a társadalmi alrendszerekre. Tehát igen, úgy gondolom, hogy bizonyos mértékig mindannyian részt veszünk ezekben a folyamatokban. Persze vannak, akik lelkesebb rendszerigazolók, és vannak, akik kritikusabban viszonyulnak a társadalmi rendszerekhez, meg akadnak olyanok is, akik egyes rendszereket védelmeznek, másokat pedig nem. Széles skálán mozog azoknak az egyéni és társadalmi faktoroknak a köre, amelyek hatással vannak a rendszerigazolással kapcsolatos motivációinkra és arra, hogy ezek milyen módon manifesztálódnak.
Azt állítja, hogy a rendszerigazolás pszichés igényeket elégít ki: biztonságérzetet ad és a társadalom tagjává avat bennünket. Miért van ez így?
Ha hiszünk az intézményrendszer, a társadalmi berendezkedés legitimitásában, akkor határozottabbnak érzékeljük a jövőt és nagyobb biztonságban érezzük magunkat. Vannak olyan társadalmi alrendszerek is, mint például a rendőrség, amelyek kifejezetten azért jöttek létre, hogy megvédelmezzenek minket. Vagyis a különféle rendszerek igazolása lehetővé teszi számunkra, hogy közösséget érezzünk a szüleinkkel, a tágabb családunkkal és általában véve a társadalom főáramával. Alapvető pszichológiai igényeket elégít ki, amikor azt érezzük, hogy a kulturális tradícióink, illetve a gazdasági és politikai intézményeink általában véve legitimek és kívánatosak.
Jól megvilágítja a helyzetet a politikai aktivizmus kérdése: vizsgáljuk meg, mit kíván ez az egyes embertől, és miért van az, hogy a legtöbben sohasem vesznek részt politikai aktivizmusban. Ahhoz, hogy valaki politikai aktivista legyen, vagyis alapjaiban próbálja meg megváltoztatni a társadalmi rendszert, hatalmas mértékű bizonytalanságot, időnként kifejezetten a káoszt kell magára vállalnia, és személyes biztonságát is veszély fenyegetheti.
Aki politikai aktivistává válik, az könnyen elszigetelődhet, kirekesztődhet
azoknak az embereknek a köréből, akik nem értik, miért is olyan fontos megváltoztatni a társadalmi berendezkedést. Azt gondolom, hogy ezért is olyan gyakori a kiégés jelensége a politikai aktivisták körében.
Több tanulmány is vizsgálja, miként működik a rendszerigazolás különféle társadalmi kontextusokban. Hogyan látja az Egyesült Államok és Magyarország mint posztszocialista ország helyzetét ebből a szempontból?
Azt találtuk, hogy Magyarországon és a többi vizsgált posztszocialista országban, így például Lengyelországban és Csehországban is alacsonyabb a rendszerigazolás mértéke, mint Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában. Úgy gondoljuk, hogy ez részben a kommunista rendszer öröksége: az emberek nem bíznak a rendszerben, és nem hiszik, hogy a hatóságok az ő javukat szolgálnák. De általánosságban itt is ugyanazok a folyamatok játszódnak le, a rendszerigazolás jelensége ugyanazokkal a jellemzőkkel írható le Közép- és Kelet-Európában is, mint Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában.
Említette, hogy bizonyos körülmények esetén a rendszerigazolás erőssége változhat. Melyek ezek?
Egyfelől tudjuk, hogy ha az emberek úgy érzik, hogy valami fenyegeti a status quo stabilitását vagy a legitimitását, akkor hajlamosabbak a rendszer védelmét szolgáló magatartást tanúsítani. Ez különösen igaz akkor, ha a fenyegetés az adott társadalmi rendszeren kívülről érkezik. Például az emberek gyakran védelmükbe veszik a saját társadalmi rendjüket, ha azt egy idegen illeti kritikával. Ezt sok amerikai megtapasztalhatta: bár itthon, az USA-ban sokszor kritizáljuk a helyzetet, ha külföldre utazunk, például Európába, és ott a helybeliek illetik kritikával az Egyesült Államokat, akkor hajlamosak vagyunk a hazánk védelmére kelni. De hozhatok sokkal drámaibb példát is a szeptember 11-ei terrortámadások utáni időkből, amikor megemelkedett és sokáig magas szinten maradt a legkülönbözőbb hatóságok és társadalmi intézmények igazolásának a szintje.
Ugyancsak
a rendszerigazolás erősödését idézi elő, ha úgy érezzük, hogy fokozottan függünk a rendszertől.
Minél jobban felerősítjük az emberekben azt az érzést, hogy a társadalmi viszonyok határozzák meg, mit érhetnek el az életben, és nincs más módja annak, hogy az igényeiket kielégíthessék, annál valószínűbb, hogy rendszerigazoló álláspontot foglalnak el. Akinek a jólléte teljes mértékben az adott társadalmi rendszertől függ, az valóban úgy érzi, hogy hinnie kell a hatóságok segítőkészségében és abban, hogy a rendszer meg fogja őt védelmezni.
Egy harmadik szempont szerint, ha az emberek elhiszik, hogy az adott társadalmi berendezkedés szükségszerű, elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan, akkor erősebb rendszerigazolást mutatnak. Más szóval, ha nem látnak reális alternatívát maguk előtt, akkor elfogadják a status quo-t.
Mit tanulhat mindebből az átlagpolgár? Fontos-e, hogy felismerjük vagy éppen mérsékeljük a rendszerigazolást?
Úgy gondolom, hogy óvatosnak kell lennünk abban, hogy melyik társadalmi rendszert igazoljuk és miért. Alaposan át kell gondolnunk, hogy valóban jók, legitimek és igazságosak-e azok a rendszerek, amelyek mellett elköteleződünk. A kutatási eredményeim azt mutatják, hogy az emberek igazságtalan társadalmi rendszereket is igazolhatnak, és találnak hozzá a maguk számára olyan érveket, amelyeknek semmi közük a rendszer minőségéhez. Ez bizony problematikus, a helyzet hasonló ahhoz, mint amikor a bántalmazott fél nem lép ki a bántalmazó kapcsolatból. Időnként az emberek olyan kapcsolatokban is benne maradnak, amelyek nyilvánvalóan nem jók a számukra. Ilyen esetben meg kellene vizsgálniuk a kapcsolat minőségét, és ha változtatni akarnak rajta, akkor lépéseket kell tenniük, bármilyen nehéz is elindítani a változást.
Az embereknek tudniuk kellene, hogy bizonyos társadalmi és pszichológiai tényezők arra késztetnek bennünket, hogy lojálisak legyünk a fennálló társadalmi renddel. Vagyis nem lehet azt mondani, hogy a rendszerigazolás mint olyan egészében jó vagy rossz dolog. Teljesen értelmes döntés védelmezni egy olyan társadalmi berendezkedést, amely alapos megfontolás után is hasznosnak és jónak tűnik az emberek számára. Én magam például kiállok a liberális demokrácia mellett, mert úgy gondolom, hogy az jobb, mint az illiberális, nem-demokratikus alternatívák. De alaposan át kell gondolnunk, miért támogatunk bizonyos társadalmi berendezkedéseket, és tudatában kell lennünk annak, hogy szociálpszichológiai okokból időnként olyan rezsimeknek is a védelmére kelünk, amelyek ártanak az embereknek, és amelyeknél már jobbakat is kitaláltak.
Szociálpszichológusként mit tart jelenleg a legfontosabb kutatási témának?
Ha egyszer túljutunk a pandémián, úgy gondolom, hogy
a legnagyobb kihívást a klímaváltozás jelenti majd minden ember számára a világon.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne tegyünk ellene. Új könyvemben, amely az A Theory of System Justification címet viseli, arról is írok, hogy az ipari termelés kapitalista modellje melletti elköteleződésünk, vagyis a rendszerigazolás mechanizmusai hogyan járulnak hozzá a cselekvésképteleségünkhöz a környezetvédelem terén. A gazdasági rendszer igazolása oda vezet, hogy az emberek tagadják vagy jelentéktelenítik a problémát, illetve abban bíznak, hogy az utolsó pillanatban valami technológiai újítás majd úgyis megoldja az egészet. Attól tartok, hogy ez puszta vágyálom, amit csak azért dédelgetünk magunkban, mert szeretnénk védelmére kelni a gazdaságunkat működtető mechanizmusoknak és a természeti környezethez való hagyományos viszonyunknak. Ha nem leszünk képesek kritikusan szemlélni a status quo-t, akkor a gyerekeink generációja és az ő gyerekeik generációi hatalmas problémákkal találják majd szembe magukat. Mindez személyesen is meglehetős aggodalommal tölt el, még akkor is, ha a gondok nagy része nem az én életemben fog jelentkezni.
Hogyan került kapcsolatba az ELTE-vel és hogyan alakult a későbbiekben az együttműködés?
Először Hunyady György professzorral kerültem kapcsolatba a PhD-disszertációm témavezetőjének, William J. McGuire-nek köszönhetően. 1994-ben részt vettem egy lengyelországi nyári egyetemen, utána pedig utazgattam a régióban, Magyarországra is eljutottam. Ekkor vettem föl a kapcsolatot Bill tanácsára Hunyady professzorral. A találkozó akkor nem jött létre, de nem sokkal később elolvastam Hunyady György Stereotypes During the Decline and Fall of Communism című könyvét. Később találkoztunk is a kaliforniai Santa Barbarában, amikor a professzor meglátogatta kollégámat, David Hamiltont. 1999-ben pedig meghívott egy magyarországi konferenciára. Részt vettem ezen a szakmai eseményen, nagyon jól éreztem magam, és ekkor történt egy a szakmától teljesen független esemény is: találkoztam Hunyady Orsolyával, Hunyady György lányával. Egymásba szerettünk és összeházasodtunk: azóta már két gyerekünk is van, több mint húsz éve élünk együtt. A családi kapcsolatok miatt
gyakran utazom Magyarországra, általában évente kétszer.
Az évek során számos alkalommal tartottam szemináriumokat, előadásokat, oktattam nyári egyetemeken az ELTE-n és a CEU-n, sok oktatóval és hallgatóval megismerkedtem. A magyar kutatókkal való kapcsolatok nagyon fontosak és értékesek számomra.
PhD-témavezetőjét, William J. McGuire-t korábban szintén díszdoktorrá avatta az ELTE. Mit jelent az Ön számára az ELTE díszdoktori címe?
Úgy alakult, hogy személyesen is jelen lehettem 2001-ben McGuire professzor díszdoktorrá avatásán. Nagy élmény volt látni, ahogy egy távoli ország kutatói kifejezik az iránta érzett nagyrabecsülésüket. Mindez alig pár nappal a nevezetes szeptember 11. után történt, és ezért is mélyen megérintett. Akkoriban aligha fordult meg a fejemben, hogy egy napon magam is ebben a megtiszteltetésben részesülhetek. Nagyon hálás vagyok érte, megtisztelő, egyúttal szerénységre intő ez a cím. Nemcsak nekem jelent sokat, de az egész családomnak is.