„Arra predesztinálódtam, hogy tanár legyek”

Mikor döntötte el, hogy pszichológus szeretne lenni? Mi vonzotta erre a pályára?
Egész középiskolás koromban nagy dilemmában voltam, hogy zenével vagy gyerekekkel kapcsolatos foglalkozást válasszak. Utóbbi elképzelésem onnan eredt, hogy óvónő édesanyámat mindig nagyon érdekelte, hogy egy gyerek miért csinál ezt vagy azt. Rendszeresen járt ilyen témájú előadásokra, így én már 4-5 éves koromban találkoztam a pszichológia kifejezéssel. A családban gyakran emlegették is mint vicces anekdotát, hogy mindig úgy mondtam, anyukám elment „pszigolória” előadásra.

Az iskolában viszont zenét tanultam: először zongoráztam, majd hárfa szakra jártam a Bartók konzervatóriumba. Végül negyedikes gimnazista koromban döntöttem el, hogy pszichológiából felvételizem. Akkoriban elég nehéz volt bejutni egyetemre, ezért úgy voltam vele, hogy ha nem fog sikerülni, legalább lesz még egy évem gondolkodni. Amikor aztán mégis felvettek, azt mondtam, hogy ez a sors keze volt.

Hogyan indult a kutatói-oktatói pályája?
Már a diploma megszerzése után is vártak az egyetemre tanítani, de az akkor még egyetlen pszichológia tanszéken nem volt státusz. Így az MTA Pszichológiai Intézetének lettem a tudományos munkatársa, de mindig az volt bennem, hogy nekem tanítanom kell, én tanárnak predesztinálódtam. 1972-ben aztán sikerült az ELTE-re kerülnöm.  

Hogyan fordult a figyelme a fejlődéspszichológia és ezen belül a kora gyermekkori fejlődés felé?
Mindig is gyerekekkel akartam foglalkozni, ezért már a tanulmányaim alatt is ez az irány érdekelt. A fejlődéspszichológia oktatása nálunk akkoriban még nem igazán volt magas szintű, ezért amilyen lehetőséget kaptam a tanulásra, azt megragadtam. Önkénteskedni (bár akkor még nem volt divat ez a kifejezés) is jártunk egy csoporttársammal: az akkor még létező Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben – a „Lipótmezőn” – töltöttük az összes szabadidőnket, így a problémás (ma már inkább úgy mondanánk, hogy atipikus fejlődésű) gyerekek vizsgálatába is belekóstoltam. Az elméleti képzettségemet alapvetően külföldi utazásoknak köszönhetem. Az egyetemi munkakör akkor még privilégiumnak számító előnye volt, hogy nyugatra is lehetett utazni, és erre elég sok alkalom is adódott. Szakmai szempontból teljes fordulatot jelentett számomra, hogy ösztöndíjjal egy tanévet Oxfordban tölthettem, ahol a szakterület egyik legnagyobb egyénisége, Jerome Bruner és a később szintén nemzetközi szaktekintéllyé vált Peter Bryant voltak a szupervízoraim. Ez az élmény teljesen megváltoztatta a perspektívámat, és

hazatérve fenekestől felforgattam az egész fejlődéspszichológia tananyagot.

Az akkori főnökömet dicséri, hogy nem szólt ebbe bele, pedig ez egészen más irány volt az akkor uralkodó - főként szovjet eredetű - fejlődéspszichológiai nézetekhez képest.

Kutatóként megadatott a vágyott lehetőség, hogy valóban gyerekekkel foglalkozzon? Ezen a téren mely eredményeit emelné ki?
Már az MTA-n elkezdtem kognitív fejlődéspszichológiával foglalkozni, de végül egy véletlen határozta meg a több évtizedes kutatási irányomat: egy végzett hallgatóm elkerült az Országos Csecsemő- és Gyermekegészségügyi Intézetbe, ahol egy fejlődéskövető vizsgálathoz kellett adatokat gyűjtenie. A kutatás indulásakor az volt a cél, hogy a tipikus magyar gyerek fejlődéséről képet kapjanak. Engem mint tanácsadót vontak be, és sikerült kiharcolnunk, hogy kapjunk fél órát minden gyerekkel és a szüleivel. Akkoriban a longitudinális kutatások még nem voltak elterjedtek, tehát az, hogy ugyanannál a gyereknél tudjuk megfigyelni a fejlődést, óriási lehetőség volt. Én igazából akkor kezdtem nagy lehetőséget látni ebben a kutatásban, amikor két év után az Intézet eldöntötte, hogy koraszülötteket is bevonnak a vizsgálatba. A fejlődés nem optimális indulásának a hatása izgalmas kérdés, és egy pszichológus számára ritkán adódik olyan lehetőség, hogy egy nagyobb létszámú atipikus gyerekcsoport fejlődését normaként tekinthető, jól illesztett rizikómentes kontrollcsoport fejlődéséhez tudja hasonlítani. Összesen 100 időre született és 53 koraszülött gyerek fejlődését követtük 10 éves korukig. A hosszú idő a kutatás különleges értéke volt, főleg ennek köszönhettük, hogy a munkánk számos nemzetközi fórumon is komoly érdeklődést keltett.

Pár év elteltével felmerült az ötlet, hogy megkeressük az addigra már fölserdült koraszülöttjeinket. Meglepő módon az eredeti csoport felét sikerült is elérni, és újabb adatokat tudtunk róluk felvenni. Jó volt látni, hogy ezeknek a 16-17 éves fiataloknak mindegyike jó úton haladt, valamilyen középiskolába járt. Összességében azok az eredményeink, amiket a gyerekek tíz éves koráig, majd pedig tinédzserkorukban mért adatokból nyertünk, alátámasztották, hogy

a 8-10 éves kori IQ már jól előre jelzi a kora felnőttkori képességeket.

Utalt rá, hogy nem szereti a megkülönböztetést a tipikus és az atipikus fejlődés között. Mit gondol arról, hogy ma a gyermekek egyre nagyobb része szorul valamiféle speciális fejlesztésre, kap BNO kódot?
Én azt vallom, hogy a fejlődés annyira bonyolult, hogy ritkán alakul minden teljesen optimálisan. Egyes gyerekek óriási nehézségek között is szépen fejlődnek, míg mások tökéletes körülmények között is lassabban jutnak el egy adott szintre. Azt kell megérteni, hogy

egy adott pillanatban nem lehet eldönteni egy gyerekről, hogyan alakul a későbbi élete.

Ha pedig kap valamilyen címkét, akkor azt nem lenne szabad megbélyegzésként értékelni: az csupán egy aktuális állapotot jelöl, ami azt jelenti, hogy most éppen olyan fejlesztésre van szüksége, amit egy tipikus iskola nem tud biztosítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy róla eldőlt, hogy egy patológiás személy lesz!

Említette, hogy mindig is tanítani szeretett volna. Ezen a téren milyen mérföldkövekről tud beszámolni?
A 90-es évek elején a pszichológia szakon volt egy tantervi reform, aminek értelmében a harmadik év után szakirányt választhattak a hallgatók. Ekkor kaptam lehetőséget, hogy „alkalmazott fejlődéspszichológia néven” rakjak össze egy kétéves programot. Ez több szempontból is óriási dolog volt. Egyrészt ide biztosan olyan hallgatók jöttek, akiket ez a terület érdekelt. Másrészt, itt kisebb létszámú, 15-20 fős csoportok keletkeztek, minden órát interaktívan lehetett tartani, és gyakorlati helyekre is könnyebben el tudtunk menni. Az egyik legnagyobb szakmai élményem – persze kihívás és óriási felelősség is – volt, hogy ezt elő lehetett készíteni. Szerencsés helyzet volt, hogy akkoriban kaptam meghívást Cambridge-be, az ottani egyetemi gyerekpszichiátriai részlegen besegítettem az oktatásba. Ezt az időszakot – az ottani szakmai közeget és a könyvtárt - használtam ki arra, hogy felkészüljek a szakirányon tanított tárgyakra. A legjobb emlékeim közé tartozik a hallgatókkal való együtt gondolkodás az órákon és a szakdolgozatok készülése folyamán, és nagy örömömre szép számmal folytatták az ott megkezdett munkát a PhD-képzésben. A doktori óráknak köszönhetően azért mostanában is szoktam ilyen élményhez jutni.

Kevesen töltenek ennyi időt egy munkahelyen. Mi köti mindmáig az ELTE-hez, és mi a legmeghatározóbb élménye?
Nekem csak jó emlékeim vannak az itt töltött időszakról. Én mindig is azt gondoltam, hogy nagyon jó helyen vagyok. Olyan feladataim voltak, amik érdekesek voltak és kihívást is jelentettek. Az is pozitívum, hogy a legelejétől kezdve nagy önállóságot kaptunk, ami a rendszerváltás előtt nem volt magától értetődő. Soha senki nem szólt bele abba, hogy a tárgyamon belül mit tanítok, és soha nem kellett olyat tanítanom, amit nem szerettem volna.

Kedves élményként mindenekelőtt a doktoranduszaimat említeném.

Óriási élmény volt ilyen okos, elkötelezett, érdeklődő fiatalokkal dolgozni.

Az összessel kapcsolatban vagyok a mai napig, bár sokan nagy bánatomra már nem itt dolgoznak. Többen, főként anyagi okokból, a gyakorlatot választották az oktatás helyett.

Meghatározó volt továbbá a nemzetközi képzések megjelenése a karon, amit a kezdetektől fogva nagyon támogattam, hiszen bevallom, féltem attól, hogy nem tudom majd életben tartani a külföldön megszerzett nyelvi kompetenciámat. Számomra az mindig az egyetem pozitívumai közé tartozott, hogy külföldi hallgatókat taníthattam. A különféle kulturális háttérből származó nézetek és tapasztalatok kicseréléséből nagyon érdekes beszélgetések tudtak kialakulni, ami nagyon nagy mértékben gazdagította az én látókörömet is.

Kik gyakoroltak nagy hatást a pályájára, kikre gondol vissza szívesen?
A már említett két szupervízorom - Bruner és Bryant - mellett egy német kolléganő, később barát, Hellgard Rauh volt rám nagy hatással. Ő vezetett be az alkalmazott fejlődéspszichológiai irányba, sok lehetőséget köszönhetek neki. És nagyon sokaknak még. Egy európai és egy még szélesebb nemzetközi szakmai társaságban volt hosszú ideig aktív szerepem, ebből is sok fontos találkozási alkalom adódott. Mindig nagy nyitottságot tapasztaltam a külföldi kollégák részéről abban, hogy együttműködjenek velünk, sőt támogassanak minket, magyarokat.

Sok buzdítást kaptam továbbá Hunyady Györgytől, aki nekem mindig Gyuri marad, hiszen együtt jártunk egyetemre is. Ő mindenki számára ösztönzően hatott, de valójában el is várta, hogy teljesítsünk. Illyés Sándor szintén sokban segítette a pályámat. Ő vett rá például, hogy OTKA pályázatot adjak be a koraszülöttek kutatására. Megemlíteném még Mérei Ferencet. Nagy guru volt, és elfogadta azt, hogy belőlem sosem lesz pszichoanalitikus. Értékes beszélgetéseket folyattunk Piaget-ról és a francia fejlődéspszichológiai szakirodalomról.

A 80. születésnapját ünnepeljük. Mennyi valósult meg annak a dilemmázó kislánynak a jövőjéről alkotott elképzeléseiből?
Több is, mint amit elképzelt. Serdülőkoromban azt gondoltam, hogy felnőttként zenekari hárfás leszek. Ma mégis itt vagyok. Nem volt ez igazán tudatos karrierépítés. Én tulajdonképpen egész pályám során mindig azt csináltam, ami adódott. A lehetőségek pedig szerencsére jöttek.