Egy rejtett történet – Interjú Németh András professzorral

2020.11.10.
Egy rejtett történet – Interjú Németh András professzorral
A napokban ünnepelte 70. születésnapját Németh András egyetemi tanár, a Történeti, Elméleti és Összehasonlító Pedagógiai Kutatócsoport vezetője. A neveléstörténet és elméleti pedagógia nemzetközi szinten is elismert kutatóját ennek kapcsán kérdeztük pályájáról, mentori szerepéről és a jövőbeli terveiről.
Ön műszaki, bölcsész és tanári végzettséggel is rendelkezik. Hogyan került kapcsolatba a neveléstudománnyal, illetve ezen belül a neveléstörténettel?

Tanári pályámat műszaki szakközépiskolákban kezdtem, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán folytattam tovább egyetemi tanulmányaimat. Ennek befejeztével három évig az akkor még a Pesti Barnabás utcában található bölcsészkari Neveléstudományi Tanszék aspiránsa voltam, majd 1989-ben szereztem meg a jelenlegi PhD végzettségnek megfelelő kandidátusi fokozatot. Ezt megelőzően már 1985-től a tanítóképzésben tevékenykedtem, majd 1990-től lettem az ELTE oktatója.

Már egyetemi tanulmányaim időszakában is nagy érdeklődéssel fordultam a pedagógia elméleti, történeti és antropológiai témái felé. Pályám neveléstörténeti vonulatának megalapozásában jelentős szerepet játszott hazai mesterem, a neves pedagógiatörténész Mészáros István. Miután az ELTE oktatójaként egyre bővülő nemzetközi szakmai kapcsolatok kialakítására is lehetőségem nyílt, szakmai érdeklődésem és kutatási témáim további bővüléséhez két „informális” almamáterem, két német egyetemi kutatóközösségével mai napig tartó intenzív szakmai együttműködés is jelentős mértékben hozzájárult. Az egyik, a giesseni, majd a flensburgi egyetemen tevékenykedő kollégámmal, Ehrenhard Skiera professzorral, a reformpedagógia kiváló szakértőjével és munkatársaival kialakuló több évtizedes baráti, szakmai kapcsolat. Ez később kibővült az életreform mozgalmakkal kapcsolatos, jelenleg is folyó kutatásainkkal.  Kutatásaink másik, tudományelméleti, professziótörténeti, illetve pedagógiai antropológiai szála a berlini Humboldt Egyetemhez, közelebbről Heinz-Elmar Tenorth professzor műhelyéhez kapcsolódik, mely szakmai együttműködés szintén számos kutatási projektben realizálódó közös múltra tekint vissza.

Reformpedagógiai kutatásainak egyik rendhagyó feldolgozása volt a Műcsarnok 2018-as ’Rejtett történetek – az életreform-mozgalmak és a művészetek’ c. kiállítása, amely kapcsán a közelmúltban tanulmánykötet is megjelent.

A mintegy 25 fős Történeti, Elméleti és Összehasonlító Pedagógiai Kutatócsoportban 2004 óta foglalkozunk az életreform-kutatással. A Műcsarnok vezetői kutatási eredményeink ismeretében kértek fel bennünket, vezető kutatókat és doktoranduszainkat a Rejtett történetek című kiállítás tudományos koncepciójának megalkotására, illetve a kiállítás megrendezésére. A rendezvény a 19. század utolsó harmadától világszerte kibontakozó, a közép-európai országokban is népszerű életreform mozgalmat (vegetarianizmus, természetgyógyászat, testkultúra) és az azokhoz kapcsolódó különböző ezoterikus, gnosztikus üdvtanok, társadalmi és pedagógiai reformutópiák korabeli művészetekre gyakorolt, eddig részben feltáratlan hatását mutatta be.  A Hidden Stories - the Life Reform Movements and Art című kötet a záró nemzetközi konferencia angol nyelvű előadásait foglalja össze.

A vegetarianizmus vagy az ezotéria ma is divatos jelenségek. Miként élnek tovább ezek a gondolatok, ma milyen megoldásokat kínálnak a krízisre?

Jól megfigyelhető, hogy ez a válság ciklikusan, nagyjából ötven-hetven évenként megismétlődik. A múlt század fordulója után ezt jelzi a ’68-as generáció és annak hatása, majd az ezt követő máig ható újabb világmozgalomként a „New Age” kibontakozása is. A 20. század első évtizedeiben virágkorukat élő, látszólag a múlt homályába vesző reformmozgalmak tovább élő elemei jelen vannak a mai kor emberének mindennapjaiban is. Így például megfigyelhető ez a különböző keleti vallások és küzdősportok, az antropozófia és az ezotéria irányzatainak, a kertvárosi és természetközeli lakókörnyezet és a falusi termelőkommunák térhódításában. Megtalálható emellett az egyenrangú kapcsolatokra törekvő közösségi élet, a reformpedagógia gyermekközpontú nevelési gyakorlatának számos megnyilvánulásában vagy éppen a korábbi zöld mozgalmak, majd napjainkban a populista, autoriter politikai mozgalmak újbóli előretörésében is.  

Tekinthetjük akkor ezt a mostani online vagy hibrid oktatást is egy ilyen válságnak?

Ez egyik része és következménye annak a globális folyamatnak, amely immár húsz-harminc éve elkezdődött. A hálózatok világának és azzal párhuzamosan a virtuális valóság megjelenése tulajdonképpen akkora paradigmaváltás az emberiség történetében, mint amekkora a könyvnyomtatással az 1500-as évektől kibontakozó Gutenberg-galaxis volt. Meglátásom szerint a vírushelyzet felgyorsítja ezeket a folyamatokat, ugyanakkor közben kialakítja bennünk az igényt arra, hogy kitörjünk a bezártságból, ismét visszatérjünk az elmúlt évtizedekben mindjobban elhagyott „offline” világba, és annak részeként a természetbe. A járvánnyal együtt nem csupán mi magunk, hanem közösségi kapcsolataink is bekerültek az online karanténjának fogságába, így most a kialakult hiányhelyzetben még élesebben láthatjuk, hogy milyen érték az emberiség által évezredeken át természetes környezetként, kultúraként lakott világ, amelyben szemtől szembe, a maga természetes rendjében láthatjuk a többieket. Nagy kérdés, hogyan tudjuk ezt a traumát feldolgozni, illetve fel akarjuk-e azt egyáltalán dolgozni?

A reformpedagógia csak egy a számos kutatási területe közül. Melyik áll Önhöz a legközelebb?

Nem tudnék választani. Mind a neveléstudomány fejlődése, a nevelés elméleti, antropológiai és történeti kérdéseinek, mint például a pedagógusprofesszió – azaz hogyan alakulnak ki a különféle szakmák – területén munkatársaimból a különböző generációkat átfogó nagyon kiváló kutatócsoport jött össze. A becsatlakozó doktoranduszok munkássága új színfolttal egészíti ki a munkánkat, és sok területen leveszi a vállunkról a terhet. Emellett tanítványaink számos kutatási témáinkhoz kapcsolódó doktori kutatást is folytatnak. Egyikük például a mozdulatművészet, illetve a modern tánc és az életreform kapcsolatával foglalkozik.

A táncpedagógiai kutatás az Ön pályáján is fontos szerepet kapott. Mi áll ennek hátterében?

A tánccal a táncpedagógus képzéssel még a kilencvenes években kerültem kapcsolatba, a korábbi ELTE Tanárképző Kar tanszékvezetőjeként kértek fel az akkori Táncművészeti Főiskola vezetői, hogy vegyünk részt táncpedagógus képzésük szakmai munkájában. Ez a kapcsolat továbbra is megmaradt, jelenleg is aktívan és nagy örömmel veszek rész a néhány éve már egyetemként tevékenykedő rangos művészképző intézmény szakmai és tudományos munkájában.

Rész vett a Pedagógia és Pszichológiai Kar megalapításában és azóta is az aktív részese a kar életének. Hogyan látja az elmúlt 17 évet?

Az elmúlt időszakban egy olyan támogató légkör alakult ki a karon, ami jó feltételeket biztosít a kutatói és pedagógiai munkához. A kar vezetésétől rengeteg támogatást kaptunk, ami a nemzetközivé válásnak is egyik fontos előfeltétele. Hatalmas dolog emellett például, hogy egy olyan pszichológiai folyóirat működik itt, amely elérte a legmagasabb Q1-es tudományos besorolást, de a Neveléstudományi Intézet szintén több országosan, sőt nemzetközi szinten is jegyzett szakmai folyóirat gazdája. Emellett jelentős mértékben gazdagodott a tudományos élet derékhadát jelentő, fiatalabb kutató, oktató generációk tudományos elismertsége is, amit például az ezt kifejező rangos hazai és nemzetközi pályázatok elnyerése is és az igényes nemzetközi tudományos publikációk nagy száma is fémjelez. Jól jelzi a kar és ezen belül a Neveléstudományi Intézet pezsgő tudományos életét, hogy rendszeresen adunk otthont különféle színvonalas nemzetközi és hazai tudományos rendezvényeknek, továbbá oktatóink ott vannak a karon művelt tudományszakterületek legrangosabb nemzetközi tudományos konferenciáin is.  

A továbbiakban professor emeritusként folytatja egyetemi munkáját. Mik a jövőbeli tervei?

Rengeteg tervem van. Mindenképpen tervezem két olyan függőben lévő összegző munka befejezését, amelyek az elmúlt évtizedekben végzett kutatásaim elméleti hátterét foglalnák össze. Az egyik a neveléstudomány tudományelméleti alapkérdéseivel kapcsolatos, de be kellene fejeznem a másik nagy téma, az elmúlt időszak különböző pedagógiai relevanciájú társadalmi ellenkultúra, illetve reformmozgalmai, ennek keretében az életreform-mozgalmak kérdéskörét vizsgáló munkát is.

Emellett emeritusként fontos feladatnak tekintem, hogy kritikus barátként segítsem fiatalabb kollégáim, tanítványaim tudományos pályafutását. Remélem, olyan jó mester-tanítvány viszony marad majd közöttünk, amilyen nekünk volt Mészáros tanár úrral. És hát nyugdíjas éveimre készülve számba veszem otthoni feladataimat is, elkezdtem már unokáim kerti játszóhelyének kialakítását, és remélem több idő jut majd szentendrei konyhakertünk és a virágoskert művelésére is.