Faragó Klára professor emeritus visszaemlékezése
Eredetileg az ELTE pszichológia szakán végeztem, így, amikor az ELTE szociálpszichológia oktatásába bekapcsolódtam, akkor hazatértem. A pszichológia szakterületét kiválasztanom nem volt nehéz: édesapám a pedagógia művelője volt, és a matematika oktatás terén – nyugodt szívvel mondhatom – nemzetközi szaktekintély, aki 1945 után szoros munkakapcsolatban állt Mérei Ferenccel. Nehéz pályájuk tulajdonképpen együtt alakult. Ennek a családias kapcsolatnak a jegyében azt hiszem, joggal érezhettem úgy, Mérei Ferenc figyel rám, törődik azzal, hol és mit dolgozom. Első munkahelyem az Akadémia Pszichológiai Intézetében Pataki Ferenc frissen alakult szociálpszichológiai csoportja volt, ahol találkozhattam a terület olyan hazai, úttörő egyéniségeivel, mint Hunyady György, Halász László, Vári Ibolya és kortársam, László János. Ez a munkahely annyiban valóban egy műhelynek tekinthető, hogy ott indultak el az újjászerveződő magyar szociálpszichológia első jelentősebb, a nemzetközi szakirodalomhoz is kapcsolódó munkálatai. Hatott rám az 1974-ben Visegrádon megszervezett, ún. „Kelet-Nyugat találkozó”, amelyen a két nagy hatalmi blokk országait jelentős szakemberek képviselték. Élmény volt találkozni Philip Zimbardoval, Elliot Aronsonnal vagy Serge Moscovicivel. Ebbe a szociálpszichológiai csoportba csatlakozott Engländer Tibor, aki a hazai döntéspszichológia úttörő alakja volt, és aki – a nemzetközi szakirodalomban nem teljesen szokványos módon – szervezetpszichológiai kutatásokat is kezdeményezett és igényesen művelt. Sokat tanultam tőle, ami kiváló alapot adott arra, hogy 1980-ban egy hat hónapos tanulmányútra induljak, és annak tapasztalatait kamatoztassam a döntéspszichológia belső köréhez tartozó olyan kiválóságokkal való együttműködésben, mint Paul Slovic és Baruch Fischhoff. Itt találkoztam a kockázat percepció kérdéskörével, amelyet igyekeztem aztán a saját kutatásaimban kiaknázni, amikor e kérdések a rendszerváltás idején társadalmi aktualitást nyertek. A kibontakozóban lévő, a társadalmi-politikai változásokat előrevetítő kockázattal kapcsolatos társadalmi vitákat, majd később a változásokhoz való alkalmazkodást és az ekkor tömegesen megjelenő vállalkozói lét pszichológiáját vizsgáltam.
Jóval a PPK megalakulása előtt, 1978-ban kezdtem tanítani a pszichológia szakon szociálpszichológiát. Ez a szakterület a képzésben (kifejezetten a pszichológia szakra fókuszálva) ekkor jelent meg, ennek a tanítására vállalkozott Hunyady György, aki tulajdonképpen segítségül hívott, mivel a 3 évfolyamos tárgy előadásának és szemináriumainak megtartása számára egy személyben nem volt könnyen megoldható feladat. Mi jó szakmai-emberi kapcsolatban álltunk, és olyan módon és mértékben is segítettem a szakterület indulását, hogy tulajdonképp fizetség nélkül kapcsolódtam be akadémiai munkatársként az oktatásba. Nem állt tőlem távol az egyetemi tanítás feladata, különösen egy megnyíló, új területen, ahol volt módom próbára tenni magamat, tudásanyagomat, akár kutatási témáimat. Ezek fogadtatása a ’70-es, ’80-as évektől kezdődően fontos és inspiráló volt számomra. Mint minden valamire való tanár, élénken figyeltem a hallgatók érdeklődésének irányát, kezdeményező reflexióit, törekedtem a velük való intenzív együttműködésre. A bennem bekövetkező változást talán úgy tudnám jellemezni, hogy „a pszichológiai ismeretanyag életre kelt a tanítás során”.
Formálisan 1985-ben lettem az ELTE fő hivatású oktatója a Hunyady György által vezetett Társadalom- és Neveléslélektani Tanszéken. Élményszerű volt és maradt, hogy a szociálpszichológia tananyagát – amelynek csoportlélektani fejezete tartozott mindenekelőtt hozzám – együtt dolgoztuk ki, fejlesztettük tovább, meggyőződésem szerint az euro-amerikai felsőoktatás színvonalán. Az utóbbival való szinkron kezdettől fogva célkitűzésünk volt: szociálpszichológiai sztenderd ismeretanyagot akartunk átadni, nem pusztán egyéni érdeklődésünknek vagy szűkebb szakosodásunknak megfelelő ismeretanyagot. A kar megalakulásakor már vezető oktatója voltam ennek a szakterületnek. Visszagondolva, a pszichológia szakon a karalakítás nem hozott magával meghökkentő vagy felkavaró változásokat, azt persze érzékelhettük valamennyien, hogy a szervezet körülöttünk átalakult, vezetése nagyobb autonómiát élvezett, belső keretei is módosultak.
Röviddel a kar megalakulását követően lettem egyetemi tanár, és játszottam mind önállóbb szerepet a többszintű képzésben és az idegen nyelvű pszichológusképzés kiszélesítése során. A ’90-es évek közepén a pszichológia szakon olyan programokat hoztunk létre, amelyeknek jellegzetesen MA karaktere volt: speciális felkészülési irányokat kínáltunk az alapképzés után a hallgatóink számára. Kidolgoztam, bevezettem és éveken át vezettem egy szervezet- és döntéspszichológiai programot. Ennek nem voltak magyar előzményei, tematikájának kidolgozása és tíz tantárgyának tanítása érdekes, újszerű kihívást jelentett számomra. Örömmel gondolok arra, hogy koncepciója mindmáig érvényes. Bevezetése számomra azért tűnt vonzónak, mert a döntés-, szervezet- és munkapszichológia egységes konceptuális keretben való felkínálásától azt lehetett várni, hogy megújíthatja a hazai munkapszichológiát és az éppen kibontakozóban lévő szervezetpszichológiát is. 
Ezen felül a program a szélesebb értelemben vett gazdaságpszichológia új tárgykörébe is betekintést nyújtott. A magam és a tanítványaimból lett munkatársaim ily módon vettünk részt a bolognai folyamat realizálásában. A 2000-es években különböző szervezeti keretekben dolgoztunk. Volt olyan periódus, amikor a gazdasági szférában mozgó egyén, csoport és szervezet tevékenységére fókuszáltunk, később a szakmai fókusz eltolódott kifejezetten a szervezetpszichológia irányába. Az egykori kutatócsoportból lett a mai Szervezet- és Vezetéspszichológiai Tanszék, amelynek professor emeritusként mindmáig tevékeny munkatársa vagyok, és úgy érzem, mind a szakos, mind a doktori képzésben közreműködésemre szükség van. Bevallom, hogy az általam vezetett kutatócsoportban a PhD hallgatók oktatása és mentorálása tölt el a legnagyobb érdeklődéssel és örömmel, ezen az úton haladva folytatom azt a munkát, amelynek során tanszéki kollégáim kialakították érdeklődésüket és önálló szakemberré és oktatóvá váltak.
Ha e hosszas áttekintés után nagyon tömören össze kell foglalnom, hogy számomra az ELTE pszichológiai szakterületén és sajátosan a PPK-n elöltött néhány évtized mit jelent, akkor azt emelném ki, hogy sorozatos, előre vivő szakmai kihívásokat, új kutatási, képzési terület kiépítését, és minden szempontból értékes, kollegiális, baráti kapcsolatokat.