„Kíváncsi embernek tartom magam, aki a mai napig felfedez”

Mikor fordult az érdeklődésed a társadalmi kérdések felé?
Mindig is érdekeltek a társadalmi kérdések. A 70-es évek elején az MTA Pszichológiai Intézetében kezdtem el dolgozni. Eleinte a társas együttműködés foglalkoztatott, majd a 80-as években a döntéspszichológia területén kutattam. Ekkor tűnt fel nekem az, hogy az emberek gyakran inkonzisztensen gondolkodnak a kockázatokról: félnek repülőre ülni, ugyanakkor az autóban nem kötik be a biztonsági övet; félnek a gyógyszerek mellékhatásától, de dohányoznak vagy sok alkoholt fogyasztanak. Hozzájárult a kockázatészlelés témájának kiválasztáshoz az is, hogy

egy amerikai ösztöndíj során találkoztam a kockázat témájának legjelentősebb szakértőivel.

Hogy jön mindez a társadalmi kérdésekhez? Úgy, hogy amikor a politikusok különböző döntéseket próbálnak megvalósítani, rendkívül fontos, hogy a társadalom elfogadja ezeket. Amikor én ezzel a területtel kezdtem foglalkozni, a 80-as évek derekán, akkor Magyarországon ez nem volt releváns téma, mivel nem volt szempont, hogy a társadalom hogyan viszonyul a változásokhoz – a döntéseket mindenképpen „lenyomták az emberek torkán”. Az Egyesült Államokban azonban már akkoriban hangsúlyozták, hogy még ha a társadalom gondolkodása ellentmondásos is, mindenképpen figyelembe kell venni az emberek véleményét. Azon kell gondolkodni, hogy hogyan lehet mégis olyan döntéseket hozni, amivel az érintettek egyetértenek, az emberek együttműködnek a megvalósításukban. Mivel én fontosnak tartottam azt, hogy a politikusok figyelembe vegyék az emberek véleményét, és érdekelt, hogy a nem demokratikus rendszerben hogyan látja a lakosság a különböző tevékenységek, technológiák kockázatát, ezért vált érdekessé számomra a kockázat észlelésének és értékelésének a kutatása.

Amerikai partnerekkel végeztünk a 80-as évek végefelé egy nemzetközi összehasonlító vizsgálatot arról, hogy mennyire függ a kockázatészlelés a társadalmi berendezkedéstől vagy a kultúrától. Ezek a kutatások nagy visszhangot váltottak ki, és számos országban megismételték őket. Az eredmények azt mutatták, hogy majdnem mindenhol a világon ugyanazon dimenziók mentén értékelik a kockázatokat (katasztrófa potenciál és ismeretlenség volt a két fő dimenzió), de máshogy súlyozzák, jellemzik és értékelik azokat.

Míg például Amerikában az atomerőművek tűntek kockázatosnak, addig Magyarországon a gombaszedés.

Egy sajtóelemzés azt is kimutatta, hogy a média szerint a rossz dolgok, a katasztrófák, a balesetek máshol történnek, országunk bölcs vezetői védelmet nyújtanak a lakosságnak.

A nyolcvanas kilencvenes évek fordulóján Magyarországon is relevánssá vált a társadalmi kockázatészlelés témája, és megjelent egy újfajta társadalmi aktivitás, a politikai aktorok döntései nyomán keletkező kockázatokkal szembeni véleménynyilvánítás. Ennek első megnyilvánulása a dorogi veszélyes hulladékégető elleni tiltakozás volt. A téma társadalmi jelentőségét mutatja az, hogy a bős-nagymarosi erőmű elleni tiltakozás a rendszerváltás előkészítő mozzanata lett. Egy szociológus kollégámmal közösen interjús vizsgálatot folytattunk, és különböző érdekcsoportokat kérdeztünk meg a dorogi tiltakozásokkal kapcsolatban. Azt állapítottuk meg, hogy Magyarországon az egyes érdekcsoportok, különösen a politikacsinálók és a lakosság nézőpontjai teljesen mások, egyszerűen nincs közös perspektíva. Ha pedig nincs közös perspektíva, akkor tulajdonképpen nem lehet se vitatkozni, se megegyezni.

Több magyar és nemzetközi kutatócsoportban is részt vettem a 2000-es évek elejéig. A WHO által szervezett nemzetközi munkacsoportban egy könyvet írtunk a környezeti kockázatészlelés és kockázatkommunikáció európai helyzetéről, melyben két esettanulmányban is jellemeztem a magyarországi környezetvédelem helyzetét.

Hogy látod, a társadalmi szintű változásokat mi minden akadályozza, nehezíti?
Például, amit már az előbb mondtam, a párhuzamos, egymással párbeszédet nem folytató nézőpontok komoly akadályt jelentenek.

Aggasztó a társadalomban az egymás elfogadásának hiánya,

egymás perspektívájának a semmibe vétele, sőt, ha továbbmegyünk, akkor az elfogadó gondolkodás hiánya, a gyűlöletpolitika. És ha egy egész kultúra magáévá teszi ezt a hozzáállást, az szerintem eléggé reménytelenné teszi a társadalmi egyetértés és kiegyezés megvalósulását.

Mi az, ami mégis támogathatja ezt, reményre adhat okot?
Reményre ad okot az, hogy a dolgok változnak, és ha változás van, akkor azt is láthatjuk, hogy a rossz hullámok után mindig jönnek jobb szakaszok. Mindenképpen bízhatunk abban, hogy egy idő után megelégelik az emberek ezt a fajta szembenállást. Bár pszichológusként nagyon sokat tudunk e témáról mondani, de ha ismernénk a bölcsek kövét, valószínűleg nem itt tartanánk. Most sokan úgy érezhetjük, hogy mintha megtorpanna és visszafelé fordulna a világ.

A társadalmi kérdések után a szervezetek világára tértél át, és szervezeti jelenségekkel, döntésekkel kezdtél foglalkozni. Mi érdekelt leginkább ezen a területen?
A kockázatészlelésről idővel a kockázatvállalás irányába tolódott el az érdeklődésem és a figyelmem. Ezen belül vizsgáltam az egyéni és a szervezeti kockázatvállalást. A kockázatvállalás a környezettel való megküzdés és az adaptív változás egyik kulcstényezője. Az újítás – vagyis, hogy másképp szemléljük a dolgokat – mindig kockázatos.

Arra voltam kíváncsi, hogy a kockázatvállalást hogyan befolyásolja az erőforrások megléte vagy hiánya. Ha ezt lefordítjuk mindennapi nyelvre, úgy fogalmazhatnánk: mit csinál valaki, amikor rosszabbul megy a sora, és mit csinál, amikor jóra fordulnak a dolgok? Azt tapasztaltam, hogy Magyarországon mind egyéni, mind szervezeti szinten az úgynevezett gazdagok, tehát

a bőséges erőforrással rendelkezők vállalnak leginkább kockázatot.

Akiknek nincs vagy nagyon kevés az erőforrásuk, akár az életben maradásuk is veszélyeztetett, azok nem keresnek kiutat, inkább nem kockáztatnak. Ez fényt vet arra is, hogy a magyar társadalom adaptivitása nem túl jó, mert ha baj van, nem a kockázatvállalást választja.

Az utóbbi időben a véleménynyilvánítással foglalkozom, elsősorban szervezeti szinten. Ezeket a vizsgálatokat különböző kérdőíves módszerekkel végeztük, és legnagyobb meglepetésünkre mindig az derült ki, hogy az emberek az önbevallásos tesztek tanúsága szerint nagyon bátran véleményt nyilvánítanak: az emberek 65-70 százalékban azt állították, hogy nyíltan elmondják a véleményüket. Ez ellentmond annak, amit a szervezeti kultúráról tudunk: a magyar kultúra individualista, a szervezetek többnyire hierarchikusak. A véleménynyilvánítás kockázatos, mert a felettesek nem mindig szeretik, ha a beosztottak kifejtik véleményüket, a hierarchikus kultúrákban fokozottan jellemző a kockázatvállalástól való tartózkodás. 

A véleménynyilvánítás kérdéskörét összekapcsoltuk a rendszerigazolás vagy rendszerkritikuság témájával is. Azt gondolnánk, hogy a rendszerkritikus mondja ki inkább, amit gondol, az önbevallásos kérdőívek eredményei szerint azonban inkább a rendszerigazolók nyilvánítanak véleményt. Interjús módszerrel is megkérdeztük az embereket, hogy elmondanák-e, mikor, kinek és milyen témában mondanák el a véleményüket, milyen következményekkel számolnak, és mennyire tartják a véleménynyilvánítást kockázatosnak. Az interjúk tanúsága szerint legtöbben inkább hallgatnak, mivel félnek a főnököktől jövő negatív következményektől, és attól, hogy a többiek lehurrogják őket. Mindez alapján én arra a következtetésre jutottam, hogy a kérdőívre adott válaszokat egyfajta megfelelési kényszer mozgatja, a jó benyomás keltésének szándéka arra ösztönzi a válaszadót, hogy jó szervezeti polgárnak mutatkozzon, aki véleményt nyilvánít, javaslatot tesz.

Sok szó esett a változásról, egyéni és szervezeti szinten egyaránt. Személyesen hogy viszonyulsz ezekhez? Mi segít abban, hogy mindig újra elindulj, és ilyen friss, fiatalos maradj?
Azt hiszem, a titok talán az, hogy megőriztem a kíváncsiságomat. Kíváncsi embernek tartom magam, aki a mai napig rengeteget olvas, utánanéz a dolgoknak, nyitott az újdonságokra. Mindezt azért teszem, mert valóban érdekelnek a világ dolgai. Még akkor is érdeklődéssel követem a változásokat, ha a világ menete mostanában többnyire nem tölt el örömmel. Nem szeretek unatkozni, és

számomra a stagnálás, a változatlanság egyet jelent az unalommal.

Az is motivál, hogy valami jót, mások számára hasznosat próbáljak tenni.