„Nem elég csak mondani, hogy befogadóak vagyunk”

Vezetőként mit tartasz a legfontosabb feladatodnak és az intézeted elsődleges küldetésének?
Amikor másfél éve átvettem ennek az intézetnek a vezetését, már nagyon sikeresen működött a Pszichológiai Intézet, hála az elődeim munkájának. A legfontosabb feladatomnak tehát azt tartom, hogy megőrizzem mindazt, amiben kiemelkedő az intézet, vagyis azt az imázst és tartalmat, ami bizonyítja, hogy ez egy komoly szakmai munkát végző tudományos központ, ahol színvonalas oktatás és kutatómunka zajlik a pszichológia minden területén. Ez már önmagában egy nagyon komplex feladat, hiszen egyrészt maga a tudomány, másrészt a közeg is folyamatosan változik, amiben dolgozunk. A hallgatók újabb és újabb generációi mindig más kihívások elé állítanak minket, ami az oktatási módszertanunk folyamatos felülvizsgálatát, nagyfokú rugalmasságot és folytonos továbbképzést igényel. A kutatás is egy folyamatosan változó közeg, ahol csak lépést tartani sem egyszerű feladat, nemhogy előre haladni.

Mitől, miben sikeres a Pszichológiai Intézet?
A sikerességet a mérőszámok, a hazai és nemzetközi rangsorokban elért helyezések, a tudományos kutatási és versenyeredmények egyértelműen visszatükrözik. Egyrészt ezen a képzési területen – a magas ponthatárok ellenére – hozzánk szeretnének a legtöbben jönni tanulni. Tehát népszerűek vagyunk, a felvételizők bíznak abban, hogy itt színvonalas oktatásban részesülhetnek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden tökéletes, hátradőlhetünk – sőt. Sok területet lehetne továbbfejleszteni, és nem gondolom, hogy minden hallgató csak pozitív élményt szerez nálunk. Fontos, hogy odafigyeljünk arra is, hogy hogyan kezeljük a problémákat, felmerülő nehézségeket. A sikeresség másik aspektusa pedig a kutatás terén nyilvánul meg. Kiemelkedő teljesítményt nyújtanak munkatársaink nemcsak magyarországi, hanem nemzetközi viszonylatban is, és ez is látható az egyetemi rangsorokban. Bőven van okunk büszkének lenni az elért eredményekre, de nyilván legalább ilyen fontos, hogy ez egy jó hangulatú hely legyen, ahova szívesen jönnek be nap mint nap a hallgatók, és ahol nemcsak az számít, hogy milyen teljesítményt nyújtanak a tudományos versenyeken, hanem az is, hogy mi minden történik két óra között. Ebből a szempontból a legnagyobb kihívás a hallgatók létszáma, hiszen minél többen járnak hozzánk, annál nehezebb igazi közösségeket formálni, ahol az egyes emberek otthonosan érzik magukat. Ráadásul kiemelkedő feladatunk van abban is, hogy egyúttal színes, befogadó, multikulturális közösség is legyünk.

Milyen munkahelynek tartod az intézetet, hogy érzik itt magukat a kollégák?
Mivel ez egy nagy intézet, az, hogy valaki hogy érzi magát, leginkább a saját tanszékétől függ. Az egyes tanszékek létszáma, profilja is nagyon különbözik egymástól, és különfélék a kihívások, amelyekkel szembesülnek. Kettőt kiemelnék: az egyik az, hogy

a pszichológia egy igen változatos és erősen gyakorlati fókuszú szakma,

tehát a pszichológusok dolgoznak tanácsadóként, terapeutaként iskolákban, kórházakban, vállalatoknál. Nekünk nagy szükségünk van gyakorló szakemberekre, hogy fel tudjuk készíteni a hallgatóinkat erre a sokszínűségre is. A gyakorlatban ez azt eredményezi, hogy a legtöbb munkatársunk két lábon áll; az egyik lába az egyetemen, a másik lába pedig mondjuk a klinikumban van. Nem olyan könnyű közösséget formálni egy olyan tanszéken, ahol sok félállású kolléga van. A másik kihívás pedig az, hogy hiába van erős identitásunk a Pszichológiai Intézet munkatársaiként, a közösségi élet nem közvetlenül kapcsolódik az intézethez, hanem inkább a kutatócsoportok és a tanszékek szintjén zajlik, hiszen ez az a csoportméret, ahol az ember közösségi életet tud élni.

Milyen vezetni egy ilyen sokszínű, nagyméretű és a fent említettek miatt szétdarabolt intézetet? Milyen kihívásokkal nézel szembe?
Tizenkét éve lettem tanszékvezető, és elmondhatom, hogy már az a szerepkör is elég nagy kihívás volt. Akkor hamar belerázódtam a feladatba, és közeli kapcsolatot tudtam kialakítani a kollégákkal. Most intézetvezetőként az jelent kihívást, hogy nincs már meg ez a személyes jelleg, nem ismerem az összes munkatársat, és lényegében mindenben a tanszékvezetőkre hagyatkozom.  Az is nehézség, hogy nem értek a pszichológia minden területéhez, vagy nagyon felszínesek az ismereteim olyan területekről, amiket nem művelek. De ez egyszerre jelent tanulási lehetőséget is, és azt nagyon élvezem, amikor a tanszékvezetőktől és munkatársaktól valami újat tanulhatok. Ezért is hiszek abban, hogy a vezetői pozíciónak csak egy bizonyos ideig kellene egy embernél lennie, és jó lenne, ha működhetne egy rotációs rendszer. Van olyan része a vezetésnek, ami nagyon inspiráló, például, hogy milyen legyen a pszichológus képzés vagy akár a Pszichológiai Intézet közössége. Én magamat azonban elsősorban kutatónak tartom, és szívesen foglalkoznék többet a kutatásaimmal. Itt ki kell emelnem, hogy az intézet vezetésében óriási segítséget jelent számomra számomra az intézetvezető-helyettes, Kiss Orhidea, Rigó Adrien kolléganőm, illetve Portörő Péter titkárságvezető munkája. 
Egy másik kihívás, hogy sokszor érzem úgy, hogy a napi teendők, megoldandó feladatok, anyagi nehézségek közepette nem jut energia arra, hogy bizonyos dolgokban változzunk, építkezzünk, miközben már nagyon elérkezett lenne az ideje. Itt visszacsatolnék arra, hogy mit jelent számunkra a befogadás: fontos, hogy a hallgatóink, oktatóink érezzék, hogy akármilyen háttérrel jönnek, büszkén vállalhatják az identitásukat, mert mi itt örülünk neki, hogy ezzel a sokszínűséggel gazdagítják az intézetet.

De ez nem megy magától, nem elég csak mondani, hogy sokszínűek, befogadóak vagyunk, hanem tenni is kell érte.

Ezen a téren be kell vallanom, hogy vannak nehézségeink, hiszen ennek nincs erős hagyománya se nálunk, se egyáltalán az országban. Miközben vannak előremutató próbálkozásaink is, egyelőre nem sok sikert értünk el ezen a téren. Például az intézet igyekszik facilitálni az ún. BKK-k (Biztonságos Közösségi Körök) alakulását, amelynek a lényege, hogy lehetőséget teremtsünk valamilyen kisebbségi vagy sérülékeny csoporthoz tartozó hallgatóknak közösségeket formálni. Az már rajtuk múlik, hogy e közösséggel mit kezdenek, megmaradnak egymás támogatásánál, tapasztalatok megosztásánál, vagy akár érdekképviseleti irányba is elindulnak. Ennek keretében szerveztünk tavaly csoportot határon túli magyaroknak, illetve az LMBTQ közösség tagjainak is, de ennél többre és rendszeresebb eseményekre lenne szükség. Igyekszünk továbbá foglalkozni azokkal a problémákkal, negatív élményekkel is, amelyekkel a külföldi hallgatóink találkozhatnak akár az egyetemen, de az egyetemen túl is. Ezek apropóján igyekszünk együttműködni az Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézettel is. Szintén idekapcsolódik, hogy célunk tudatosítani mind a hallgatókban, mind az oktatókban, hogy a hatalommal való visszaélés minden formájától tartózkodni kell. Itt először is szembe kell nézni a jelenséggel, fontos, hogy beszéljünk róla, mert ha ezt nem tesszük meg, azzal pont azt segítjük elő, hogy a visszaélések megtörténjenek. Annak ellenére, hogy ennek nem volt igazán eddig kultúrája nálunk, most mindenki egyetért, hogy ezt elő kell vennünk.

Milyennek tartod az együttműködéseket kari szinten?
Van két olyan intézet, az EKTI és az IPPI, amelyek a Pszichológiai Intézet munkatársainak kiválásával keletkeztek, és így velük szorosabb a kapcsolatunk. Ezen kívül nagyon büszke vagyok arra, hogy Pajor Gabriella vezetésével megalakult a Pszichológia a pedagógiában szakcsoport, amelybe minden tanszék delegált tagot tőlünk és a Neveléstudományi Intézetből is: ők foglalkoznak a pedagógiával, mi pedig a pszichológiával. Ez egy olyan kollaboráció, ami talán hozzá tud járulni ahhoz, hogy méltó helyre kerüljön a tanárképzés a Pszichológiai Intézet portfóliójában. A közoktatás aktuális problémái mindenkiben tudatosították, hogy fontos felelősségünk van abban, hogy milyen pedagógusokat bocsátunk ki, vagyis nem mindegy, milyen hozzáállással tanítjuk őket.

Mi másra vagy még büszke és mi a legkedvesebb karhoz kötődő emléked?
Sok mindenre büszke vagyok, talán nehéz kiemelni egyetlen dolgot: amikor valaki egy neves folyóiratban publikált, kapott egy kitüntetést, vagy őt választották meg egy egyesület elnökének. Ezek nagy dolgok, és abszolút nem evidencia csak azért, mert viszonylag sokszor történik meg. Nyugodtan lehetünk rájuk büszkék egyesével is, és a saját pályámon is büszke vagyok arra, ha valami ilyesmit elérek. Ezen kívül nagyon szeretem a nem tudományos eseményeket is, mint a nemrég megrendezett Ultrabalaton futóverseny, amelyen már harmadszorra vettem részt a PPK-s csapat tagjaként. Emellett ugyanilyen büszkeség a tanszékem által szervezett hallgatói konferencia is, amelyre nagy érdeklődéssel jönnek emberek az ország minden szegletéből. Büszke vagyok arra, hogy a volt PhD hallgatóim kifejezetten jól megállják a helyüket a pályán nemzetközi viszonylatban is, pályázatokat, ösztöndíjakat nyernek, fontos kutatásokat végeznek.

Mik a jövőbeli terveid, céljaid intézetvezetőként?
Az egyik legfontosabb célom, hogy meg tudjam valósítani azokat a terveimet is, amik miatt elvállaltam ezt a feladatot. Hogy ne vigye el az összes időmet és energiámat a tűzoltás-szerű munkavégzés. Nagyon jó lenne kicsit jobb infrastrukturális körülmények között dolgozni, mert hiába van nekem egy ilyen szép irodám, azért az Izabella utcai épületben tényleg nem ideálisak a körülmények. Az egyik materiális vágyam tehát az, hogy vagy történjen meg egy komplett felújítás, vagy költözzön az intézet egy alkalmasabb épületbe, amely jobban igazodik egy ekkora hallgatói létszámhoz és ahhoz a kutatási tevékenységhez, amiben jól felszerelt laborokra van szükség.
Vannak egyéb céljaim is. Például annak ellenére, hogy a Pszichológiai Intézet munkatársainak a tudományos életben való jelenléte kiváló, a tudománykommunikáció területén még bőven van tennivalónk. Egy állami egyetemnek az is a feladata, hogy a társadalomnak „visszaadjon” valamit abból, amit az államtól kapott, és ebbe beletartozik az is, hogy

megismertessük az emberekkel a kutatásainkat, és a társadalom hasznára váljon az általunk felhalmozott tudás.

Ennek elengedhetetlen terepe a közösségi média, ezért most azon dolgozunk, hogy felfejlesszük a hazai és nemzetközi közösségi platformokon az intézet jelenlétét. Hamarosan útjára indítjuk podcast sorozatunkat is, aminek köszönhetően növelhetjük láthatóságunkat. Ez egy olyan fórum lesz, ahol közelebbről és részletesebben, közérthető módon meg lehet majd ismerni kutatókat, kutatási irányzatokat. A podcast abban is segít majd, hogy a pszichológia iránt érdeklődők valóban tudományosan megalapozott információkhoz jussanak, és el tudják különíteni a tudományost a nem tudományostól.

Tudnál három jellemzőt mondani magadról, hogy milyen vezetőnek tartod magad?
Elfogadom a felelősséget, tudok határozott lenni, és már nem ijeszt meg az, hogy döntést kell hozni. Igyekszem odafigyelni arra, amit a másik mond, és próbálom az ő perspektívájából megérteni a helyzeteket. A harmadik pedig, hogy igyekszem átláthatóvá tenni a folyamatokat. Hiszek a demokratikus döntéshozatalban, hogy mindenképpen el kell magyarázni, mi áll egy döntés hátterében, miért vagyok ezen az állásponton, és nem csak úgy elfogadtatni valamit pusztán azért, mert én úgy szeretném. Hozzá kell tennem azonban, hogy ezek nem feltétlenül olyan jellemzők, amelyek jól leírnak engem, inkább olyanok, amikre „törekszem”.