Az internetes kutatás úttörője

Kanadában járt egyetemre, ott is doktorállt. Hogy került kapcsolatba a pszichológiával?
Édesanyámat követve ’79-ben kerültem ki Kanadába, ahol egy osztrák kiscégnél kezdtem el dolgozni. Hamar rájöttem, hogy nem itt képzelem el a jövőmet, ezért felvettem pár független programozói és pszichológiai kurzust a helyi főiskolán. Míg a programozást nem éreztem a magaménak, a pszichológia olyan volt számomra, mint egy rekreációs olvasmány, sorra 100 százalékkal teljesítettem a teszteket. Ez annyira motivált, hogy jelentkeztem a montréali Concordia Egyetem pszichobiológia szakára, ami a pszichológiának nem a társadalomtudomány vonalát ragadja meg, hanem sokkal inkább a természettudományi megközelítést alkalmazza. Ugyanitt végeztem el a mesterképzést is, orvosi biológiából, nevezetesen ecotoxikológiából, de közben rájöttem, hogy én jobban szeretem a pszichológiát.

Hogy indult a kutatói pályája?
A doktori képzést már egy francia egyetemen, az Université de Montréalon végeztem, de megengedték, hogy angolul írjam a disszertációmat. Ez egy kutatásra épülő PhD-program volt mindössze két kurzussal. Egy francia kutatóval dolgoztam együtt, akivel még az alapképzés során ismerkedtem meg. Egyszer aztán beadtam önállóan egy cikket publikálásra, és kicsit tartottam tőle, hogy mit fog ehhez szólni a mentorom, de meglepetésemre megdicsért érte, és felkért, hogy írjunk közösen egy könyvfejezetet.

Ekkor kezdődött az együttműködésem egy torontói magyar pszichológussal, Füredi Jánossal. A közös publikációink nagy része beépült a disszertációmba, amelyben a testedzés stresszre gyakorolt pszichológiai hatásait vizsgáltam. Ezután visszamentem a Concordia Egyetemre, és régi mentorommal, Lize Gauvinnel a testedzésdeprivációtól és -függőségről kezdtem el kutatni.

Tett egy „kitérőt” a neveléstudományok világába is a Trenti Egyetemen.
A posztdoktori után sokfelé pályáztam, és kaptam egy álláslehetőséget Nottinghamben. Itt pszichológiai kurzusokat vittem, de ahhoz, hogy taníthassak az itteni egyetemen, részt kellett vennem egy felsőoktatási továbbképzésen is, majd pedig ezen felbuzdulva elvégeztem a neveléstudományi mesterképzést.

Úgy érzem, ez az angliai nyolc és fél év volt a karrierem csúcsa:

számos publikációm született, és gyorsan, mindössze négy év alatt léptem a docensi pályára. Sokszor megkaptam, hogy túl gyorsan hajtom a lovat, de én ezt élveztem, és szépen beosztottam az időmet: reggel hatra bementem, hogy nyugodtan tudjak dolgozni, mielőtt megkezdődnek az órák. Itt írtam meg az egyik legtöbbet hivatkozott cikkem is a PowerPoint bevezetéséről az oktatásba. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma a Neveléstudományi Doktori Iskola törzstagja vagyok a PPK-n.

Hogy kötött ki Magyarországon, azon belül az ELTE-n?
Családi okokból jöttem haza Magyarországra 2005-ben, és a Nemzeti Utánpótlás-nevelési Intézetben (NUPI) lettem tudományos főtanácsadó. 2007-ben Oláh Attila felkért, hogy erősítsem a csapatot az akkori Testnevelési Központban, a mai ESI elődjében. Innen kezdve főállásban dolgozom az ELTE-n és a NUPI-ban félállásban, majd vállalkozáson belül maradtam még hat évet. Ezt követően miután 2012-ben a NUPI megszűnt, kizárólag az egyetem lett a munkahelyem. Már itt adtam be a pályázatomat a nagydoktorira 2015. április 22-én, ami egy érdekes egybeesés, mert napra pontosan 22 évvel azelőtt doktoráltam.

Több tudományos rangsor is a világ legtöbbet idézett kutatói közé választotta (A legutóbbi, az  Elsevier által közzétett rangsorról itt írtunk bővebben). Mik azok a témák, amelyek területén a legnagyobb hatással van a kutatóközösségre? Mi a titka?
Alapvetően a viselkedési függőségek egy bizonyos spektrumával foglalkozom, elsősorban a technológiai és a testedzésfüggőség érdekel, de idén publikáltunk már a szexaddikciók témakörében is. Ezért is tartom magam egészségpszichológusnak, nem pedig sportpszichológusnak. Ezen a területen vagyok otthon, ezt imádom. Ha milliárdos lennék, akkor is ezt csinálnám, fizetés nélkül. Ezeken kívül a placebokutatás is a szakterületembe tartozik.

Hogy mi a módszerem? Nagyon sokat dolgozom, olykor hétvégeken is, mert akkor lehet nyugodtan írni. Imádok tanulni is, jó érzés, amikor egy-egy újdonságról, innovációról azt érzem, hogy tényleg megértettem. Szintén nagy hangsúlyt fektetek a nemzetközi kapcsolatok építésére, amihez szerencsére sok támogatást kapok itt a karon. Éveken keresztül jártam Spanyolországba az Erasmus programnak köszönhetően, ahol Ricardo De La Vega professzorral vittünk közös projekteket, vagy például a mai napig sokat dolgozunk együtt Mark Griffithsszel, az ELTE díszdoktorával, akit a Trenti Egyetemen ismertem meg.

Mit tart a legnagyobb szakmai eredményének?
Talán azt, hogy közel 30 évvel ezelőtt Frenkl Róbert professzorral, aki a témavezetőm volt a posztdoktorim alatt a Testnevelési Egyetemen, mi kezdtük el az internetes kutatásokban rejlő fantasztikus potenciált kihasználni először a világon pszichológia területén.

Egy kanadai hallgatónkkal közösen 1996-ban

mi publikáltuk az első tudományos cikket, ami interneten keresztül gyűjtött adatokra épült

a Psychologia: An International Journal of Psychology in the Orient című szakfolyóiratban. Ugyanebben az évben megfogalmazunk egy útmutatót az internetes kutatásokhoz, amit a Clinical Kinesiologyban adtunk közre. Ez egy mérföldkő a karrieremben, hiszen ma már a pszichológiai kutatások talán 80 százalékát internetes felmérések adják. Azt hiszem, erre lehet büszkének lenni.

Mivel foglalkozik mostanában leginkább?
Jelenleg egy spanyol kollégámmal próbálunk egy olyan módszert vagy diagnosztikai eszközt kifejleszteni, amivel szűrhető lenne, mikor van szükség medikális szakember bevonására, ha felmerül a viselkedési függőség gyanúja. 

Próbáljuk felhívni a szakterület figyelmét arra, hogy

paradigmaváltásra lenne szükség a viselkedési függőségek vizsgálatában,

hiszen a kérdőíves módszerekből csak az derül ki, hogy valakinek van-e kockázata a testedzésfüggőségre. A kockázatok és a klinikai esetek azonban nem egyeznek.

Erre vezethető vissza az is, hogy hivatalosan még mindig nem tekintik mentális zavarnak a testedzésfüggőséget, holott már Több mint 50 éve vizsgálják?
Ennek is az a legfőbb oka, hogy nincs elég eset, amit vizsgálni lehetne. Sokkal több esettanulmányra lenne szükség, hiszen mindenkinek más háttere van: van, aki azért nyomkodja folyton a telefonját, mert azon dolgozik; van, aki a játékba épített addiktív funkciók miatt, de lehet ez egy menekülő út is a problémák elől. Mi azon dolgozunk, hogy 50 év kutatási irányát egy kicsit produktívabb irányba tereljük. Lehet, hogy ezáltal kevesebb publikáció születik majd, de megtudhatjuk, hogy tényleg egy klinikai morbiditással állunk-e szemben.

A kutatás központi szerepet tölt be az életében. Hogyan áll a katedrához?
Nagyon szeretek tanítani, és mondhatom, hogy pozitív visszajelzéseket kapok az óráimmal kapcsolatban. Tizenhét éve tartom a bevezető pszichológia kurzust a sportszakos hallgatóknak, de a mai napig igyekszem minden órán átadni egy olyan üzenetet, mondanivalót, amit a végén magukkal vihetnek. Azt szoktam mondani, hogy ha csak egyikük is hasznosítja, amit mondtam, akkor már nem potyára voltam itt.

Ezen a téren nagyon sokat köszönhetek Frenkl Róbertnek, korábbi mentromnak. Tőle vettem át azt a fajta támogató, motiváló hozzáállást, amellyel én is közelítek a hallgatóim felé. 

Oktat, kutat és rengeteg szakmai úton vesz részt. Hogyan kapcsolódik ki?
Ahogy említettem, számomra egy-egy konferenciarészvétel is kikapcsolódást jelent, de a feleségemmel minden évben elutazunk egy hétre a tengerpartra, és év közben is igyekszünk kiszakadni néha egy-két napra. Emellett az egyik legjobb feltöltődés számomra a sport: háromszor egy héten konditeremben edzem, hetente egyszer pedig úszni járok.