Hallgathatunk-e a szívünkre?
Az interocepció, vagyis a testérzetek kutatásában az egyik jól ismert szívdobogás-érzékelést mérő módszer az a Schandry által 1981-ben kifejlesztett teszt. A kísérleti szituációban a résztvevők magukban számlálják a szívdobbanásaikat, és a mérés végén megmondják az eredményt. A szívdobbanások számát ugyanezen idő alatt műszeresen is mérik, a bemondott szám és a mért érték összevetéséből számítható az a mutató, ami szívdobogás érzékelésének a pontosságát jelzi. A Schandry-teszt a világon az egyik legszélesebb körben alkalmazott testérzetet vizsgáló feladat annak ellenére is, hogy számos tudós kritizálja az eljárást. A bírálók megbízhatatlannak tartják a vizsgálati alanyok által közölt számokat, hiszen például a testalkat, a pillanatnyi koncentráció, sőt, az önmagukkal szemben támasztott (vagy vélt) elvárások is befolyásolhatják, hogy mit érzékelnek vagy mit közölnek a saját pulzusszámukkal kapcsolatban. Mivel a legtöbb ember számára ismert, milyen ritmusban ver a szív, könnyű „csalni” és jó eredményt elérni valós érzékelés nélkül. Megannyi vizsgálati eredmény ugyanakkor a teszt megbízhatósága és használhatósága mellett szól. Úgy tűnik például, hogy aki szívveréseit jobban érzékeli, az intenzívebb érzelmeket él át, legyen szó akár negatívakról, akár pozitívakról. Ezt az összefüggést EEG-t alkalmazó, agyi potenciálokat vizsgáló kutatások is alátámasztják. Ez az eredmény összhangban van azokkal a pszichológiai elméletekkel, melyek a testi folyamatok és a szubjektív élmények összefonódásának fontosságát hangsúlyozzák az átélt érzelem kapcsán. A Schandry-teszt egy könnyen kivitelezhető, egyszerű vizsgálati módszer ennek a fontos területnek a vizsgálatára.
Az Ádám György Sport-Pszichofiziológiai Laboratóriumban nagy múltra tekint vissza az interocepció, vagyis a testi érzetek empirikus kutatása, nem meglepő tehát, hogy éppen ebben a szellemi műhelyben születtek a Schandry-tesztet övező szakmai vitákban frappáns érveket szolgáltató, méréseken alapuló válaszok. A megjelent cikk szerzői, Ferentzi Eszter, Köteles Ferenc és német kollégájuk, Oliver Wilhelm abból indultak ki, hogy a testi érzetek kutatása során semmilyen vizsgálati módszer esetén sem küszöbölhető ki néhány tényező. Ilyen például a vizsgált egyén testi érzetének szubjektivitása, hiszen éppen az érzékelés képezi a vizsgálat tárgyát. Vagyis akkor járunk el helyesen, ha a teszt eredményeinek értékelésekor tudatosan figyelembe vesszük azokat a tényezőket, amelyek az adott egyén szívritmus-érzékelését befolyásolják, és az eredményeket ennek függvényében értelmezzük. Ezek jórészt nem a teszt hibáit, hanem a testi jelek érzékelésének sajátosságait tükrözik.
A szerzők azt javasolják, hogy a Schandry-teszt eredményével dolgozó kutatók vegyék tekintetbe, hogy például a tesztalany testösszetétele, fizikai fittsége, kardiodinamikája és összpontosítási képessége befolyásolja azt, hogy mely szívdobbanások esnek a számára érzékelhető tartományba. Ugyancsak tekintetbe kell venni a vizsgálati alanynak a saját teljesítményével kapcsolatos elvárásait, például azt, ha az alany tisztában van a saját jellemző nyugalmi pulzusszámával, és ezt az értéket tükrözi saját érzékelése is. Mint írják, a tesztet használó kutatóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy olyan szívverést is érzékelhetünk, ami a valóságban nem történt meg – ez is magyarázhatja a Schandry-tesztben időnként tapasztalt magas értékeket. Azzal is számolni kell, hogy az érzékelt és bemondott szívdobbanásszám között is lehet eltérés, például ha a tesztalany úgy gondolja, hogy magasabb számmal jobban megfelel valamiféle elvárásnak vagy ha valami okból szándékosan a valóstól eltérő képet szeretne festeni magáról.
A tanulmány itt olvasható.