Innováció a fiatalkori öngyilkosság megelőzésben – interjú Balázs Judittal

Milyen kutatást végzett a Bolyai-ösztöndíj időszaka alatt?

A Bolyai-ösztöndíj időszaka alatt kutatócsoportunkkal végzett vizsgálataink fő területe a fiatalkori öngyilkosság és önsértés prevenciójának elősegítése, ugyanis a 15-29 éves korosztályban a második leggyakoribb halálozási ok az öngyilkosság. Azt már korábban is tudtuk, hogy az olyan betegségek, mint a depresszió, vagy a túlzott alkoholfogyasztás növelik az öngyilkossági rizikót, emellett korábbi kutatásaink rámutattak arra, hogy ezeken belül a kevert állapotú depresszió (amikor depressziós és mániás epizód tünetei egyszerre jelentkeznek) fokozza jelentősen az öngyilkosság valószínűségét. A mostani kutatásunk további rizikófaktorok feltérképezésére irányult. Ideális esetben ugyanis előre meg tudjuk mondani, hogy ki az, aki nagy valószínűséggel öngyilkosságot követne el és ezt még időben meg tudjuk előzni. Ezért dolgozunk kollégaimmal.

Milyen új, korábban nem leírt rizikófaktorokat fedeztek fel a kutatás során az öngyilkos magatartás kapcsán?

A kutatásaink rávilágítottak, hogy az úgynevezett externalizáló zavarok, mint például a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar (ADHD) is gyakran járnak megnövekedett öngyilkossági rizikóval. Az ADHD nem ritka probléma a fiatalok körében, ami az esetek felében felnőttkorban is fent marad. Egy másik terület az úgynevezett küszöb alatti pszichiátriai betegségek fennállása, ami szintén növelheti az öngyilkosság kockázatát. Ezek olyan állapotok, mely tünetegyüttesei nem merítik ki a diagnózis felállításának kritériumait meghatározó klasszifikációs rendszer (Diagnostic and Statistical Manuals of Mental Disorders (DSM) és Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO)) kritériumait: vagyis pszichiátriai betegség nem diagnosztizálható, de már jelen vannak bizonyos tünetei. Vizsgálatunk során, melyet egy EU FP7-es pályázat támogatott, több mint 11000 nemzetközi, ezen belül 1009 hazai serdülő bevonásával, azt találtuk, hogy már a küszöb alatti depresszió tünetei is háromszorosára növelik az esélyét annak, hogy valaki öngyilkosságot kövessen el, míg a klasszifikációs rendszer szerint diagnosztizált depresszió kilencszeresére növeli annak esélyét, azokhoz képest, akiknél nem áll fenn ilyen tünetegyüttes. A harmadik nagy terület, amivel a Bolyai-ösztöndíj időszaka alatt foglalkoztunk, az életminőség kérdése, aminek felmérése szintén előre jelezhet öngyilkossági rizikót. Mindezek mellett nem csak rizikófaktorokat kerestünk, hanem kidolgoztunk egy fiatalkori egészségfejlesztő és öngyilkosság megelőző programot is egy nemzetközi csapattal, ahol a magyar centrumot vezettem. A program hatékonyságát és biztonságosságát randomizált, kontrolált vizsgálat során igazoltuk és adaptáltuk hazai viszonyokra, eredményeinket a Lancet-ben publikáltuk.

Milyen öngyilkosság megelőző programot dolgoztak ki?

A programot a 14-16 éves korosztálynak dolgoztuk ki, ami egy iskolai keretek között zajló egészségfejlesztő, önhatékonyság növelő, öt alkalmas program. Univerzális, így egy egész osztállyal foglalkozhatunk egyszerre. Az első egy bevezető alkalom, amelynek során a téma alapvető fogalmairól beszélgetünk a diákokkal. A következő három alkalommal a könnyedebb szerepjátékoktól eljutunk az egyre nehezebb témákig. Az utolsó foglalkozás egy lezáró alkalom, amikor megbeszéljük a program alatt történteket. Célunk, hogy ez a program beépüljön az iskolák kurrikulumába és ne csak egy EU pályázat támogatási ideje alatt, meghatározott ideig jussanak hozzá a fiatalok egy ilyen lehetőséghez. A munkacsoportunkkal jelenleg önkéntes alapon megyünk országszerte olyan iskolákba, ahova egy-egy nyitott, diákjain segíteni kívánó pedagógus, igazgató hív minket. Nagy kár, hogy nincsen jelen minden iskolában ilyen jellegű prevenció.

Mit tudna javasolni azoknak a szülőknek, akik esetleg észrevesznek intő jeleket a gyermeküknél?

Mindenképpen forduljanak szakemberhez, hiszen ez a probléma túlmutat azon, amit az ember egyedül meg tud oldani, viszont mi pszichológusok, pszichiáterek azért vagyunk, hogy ilyen bajban levő embereknek segítsünk, és van hatékony segítség. Ne féljenek segítséget kérni!

Az oktatás és a kutatásai mellett gyakorló gyermekpszichiáterként is dolgozik. Ez a kettő hogyan egészíti ki egymást Önnél?

Nagyon jól egyeztethető a kettő, sőt három terület, a betegellátás, az oktatás és a kutatás – így érzem most teljesnek a munkámat. Azokat a jelenségeket, amiket észreveszünk a klinikumban a betegeinknél, próbáljuk jobban megérteni és vizsgálni a kutatásaink során. Másrészt a kutatások eredményeit is visszafordítjuk a klinikumba. Például még a doktori képzésem alatt kidolgoztuk a hazai változatát egy strukturált diagnosztikus kérdőívnek, ami azóta segíti széles körben a klinikusok és kutatók munkáját. Gyakran érzem, amikor betegekkel vagyok, hogy azon kérdések mentén, amelyek oktató-, és kutató munkám során felmerülnek, finomabban tudok átgondolni egy-egy kérdést. Emellett bevallom, valószínű, hogy a kiégés ellen is nagyon véd, hogy egyik nap a betegekkel vagyok a rendelésen, másik nap pedig az egyetemen a hallgatókkal.

Mennyire viselik meg lelkileg a munkájával járó helyzetek?

Emlékszem, pályám kezdetén esténként még otthon is gyakran az aznapi betegek hatása alatt voltam. Manapság, amikor hazamegyek a családomhoz, már átkapcsolok az otthoni életbe. Persze most is megvisel, amikor egy-egy tragédiával szembesülök, de azért a hozzánk fordulók zöménél nem tragédia áll fenn, hanem valamilyen felismerendő és kezelendő pszichiátriai betegség.

Mi motiválta a pályaválasztását?

Mindig evidens volt számomra, hogy orvos szeretnék lenni. Valószínűleg azért, mert a szüleim is orvosok és azt láttam gyerekkoromban, hogy ez egy nagyon jó dolog. Persze én is megfogalmaztam azt az egyszerű gondolatot, hogy úgy képzelem el az életemet, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. Emellett egy ponton elkezdett nagyon érdekelni a pszichopatológia, nem szerettem azt a megfogalmazást, hogy mit „normális – nem-normális” csinálni, vékony és törékeny a határ aközött, hogy mikor mondjuk, hogy valaki szorgalmas, túl szorgalmas, maximalista, kényszeres, vagy addiktív. Arra pedig, hogy mennyire szeretek kutatni és tanítani, az egyetem alatt jöttem rá.

Milyen kutatáson dolgoznak jelenleg a Gyermekkori Pszichés Zavarok Kutatócsoporttal?

Több kutatásunk is zajlik jelenleg. Az egyik terület továbbra is a szándékos önsértés vizsgálata, ami bekerült a DSM további kutatást igénylő fejezetébe, hiszen nem egyértelmű, hogy az öngyilkosság kategóriájába esik-e, vagy sem. Eddigi kutatásaink azt mutatták, hogy nem különíthető el az öngyilkosságtól, inkább egy spektrum része. A másik kutatási területünk a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar és annak hatása az öngyilkossági kockázat növekedésére.

Honnan jött a Fejlődés- és Klinikai Gyermekpszichológia Tanszéken a jelenlegi és leendő diákoknak szóló „Gyermeknap” ötlete?

Közel tíz éve dolgozom az ELTE-n. Amikor idejöttem, Egyed Katalin, tanszékünk jelenlegi docensének az ötlete volt, hogy legyen egy ilyen rendezvényünk, ahova elhívunk havonta érdekes témában külső előadókat. Azt gondoltuk, ezzel adunk a hallgatóknak valami pluszt. Később ez az esemény fokozatosan alumni jellegű rendezvénnyé fejlődött. Most már hét évfolyam végzett a fejlődés-, és klinikai gyermekpszichológia specializáción, ez nagyságrendileg 250 hallgató, akik pszichológusként dolgoznak országszerte. Jó érzés látni és visszahívni az egykori hallgatóinkat. A jelenlegi diákjaink és a képzés iránt érdeklődők felé egyaránt megnyitjuk ezeket a beszélgetéseket, amely során beszélünk a szakma szépségeiről és nehézségeiről is, emellett mi is kérünk és kapunk fontos visszajelzéseket képzésünk továbbfejlesztésére vonatkozóan.

Mit értékel a legnagyobb sikerként eddigi karrierjében?

Jó emberekkel dolgozom együtt és egyszerűen örömet jelent a munkám.