„Az oktatás örömteli kiegészítése a kutatói munkámnak”

Ön orvos, neurológus, pszichofiziológus, tudományos kutató. Milyen forrásból táplálkozott az ideggyógyászat és a pszichofiziológia iránti érdeklődése?

A szülői háttér adta az inspirálódásom alapját. Édesapám orvos volt, ideggyógyász, pszichiáter, idegsebész. Akkor még a klinikai idegtudomány e három szakága közel állt egymáshoz, egy klinikai entitást képzett. Az öcsémmel, aki szintén az orvosi pályát választotta, sokat segítettünk neki gyerekként, amikor tudományos állatkísérletes munkát végzett a Pécsi Tudományegyetem Élettani Intézetében, ahol Lissák Kálmán és Grastyán Endre professzor urak is dolgoztak. Grastyán Endre, akit megfigyelhettem kísérletezés közben, Ádám György mellett a magyar pszichofiziológia egyik oszlopos tagja volt.Tizenvalahány éves fejjel eldöntöttem, hogy én ezt szeretném a jövőben csinálni. Ehhez el kellett végeznem az orvosi egyetemet. Soha nem is fordult meg a fejemben, hogy másfelé orientálódjak, ez a folyamat számomra természetes volt. Miután Debrecenben megszereztem az orvosi diplomát, jelentkeztem a pécsi Élettani Intézetbe, de sajnos ott nem volt állás. Így, mivel az idegrendszer érdekelt, a Pécsi Idegklinikán kezdtem el dolgozni. Ezt olyannyira megszerettem, hogy mikor közel a neurológusi szakvizsga előtt kiderült, hogy mégiscsak lesz lehetőségem a pszichofiziológiával foglalkozni, nagyon nehéz döntés elé kerültem. Végül Karmos György hívásának alapján, akit 1976-ban az MTA Pszichológiai Intézetének igazgatóhelyettesévé neveztek ki, a pszichofiziológiát választottam, de mellékállásban orvosi tevékenységet is végeztem, sőt végzek is, amihez a tudást Pécsett az Idegklinikán szereztem. A neurológusi szakvizsgát már Budapesten tettem le.

Az agyi elektromos tevékenységet vizsgálva elismerésre és figyelemre méltó kutatói életpályát tudhat maga mögött. Ön szerint az „agykutatás évtizedében” – amikor egyre többen értik meg az agyműködéssel kapcsolatos kutatások társadalmi súlyát – a tudományterület mely izgalmas eredményeiről és aspektusairól érdemes tudnunk?

Természetesen igen sok minden történt. Ami az én konkrét tevékenységemmel összefüggésbe hozható, azt a következőkben próbálom összefoglalni. Mivel az ember átlagéletkora kifejezettem megemelkedett, olyan betegségek manifesztálódnak, amelyek egy 50-60 éves korú személynél még nem nyilvánulnak meg. A demencia, elbutulás a leggyakoribb, és ebben első és kiemelt helyen szokták emlegetni az Alzheimer-kórt, amelynek – habár számos eredmény és megfigyelés született – a kialakulási mechanizmusa a mai napig nem tisztázott. A kérdés nemcsak orvosi vonatkozásban fontos. Ez a betegség nagyon nagy mértékben igénybe veszi közvetlen hozzátartozók életminőségét. A reménytelen hozzátartozót ápoló személy tudvalevőleg krónikus pszichoszociális stresszhelyzetbe kerül (ilyen provokáló tipikus helyzetek a hozzátartozó elvesztése miatt érzett gyász, állásbizonytalanság, házassági konfliktusok stb.), ami az immunfolyamatainak a gyengülését vonja maga után. Ennek következtében az érintett esékenyebbé válik bizonyos fertőző betegségekre, rosszabbul gyógyulnak a sérülései stb. Az idegrendszeri megbetegedések össztársadalmi tehertétele kiugróan magas a többi betegségéhez képest, gyakorlati vonatkozásaik valóban óriásiak. Ha nem is a gyógyítás tekintetében, de a betegség folyamatának lassítását tekintve mégiscsak születtek figyelemre méltó eredmények, amelyekhez kicsit talán mi is hozzájárultunk. Az agyi elektromos tevékenység speciális analízise révén következtetni lehet a jeleket előállító rendszerben aktív neurális hálózatok jellegzetességeire. Az utánkövető EEG-vizsgálatoknak köszönhetően következtetni tudunk arra, hogy a minimális kognitív zavarnak nevezettállapot az Alzheimer-kór felé megy, vagy stabilizálódik. A betegség kialakulásának esélyeit biomarkerek, azaz a betegség korai diagnosztizálását segítő módszerek révén lehetne mérni. Ha egy ilyen biomarker eredményessége beigazolódna, az a kutatásban óriási gyakorlati jelentőséggel bírna, mert még ha betegség nem is gyógyítható, lefolyása lassítható, és segíthet a környezet felkészítésében, esetleg az Alzheimer-kór kezelésére használt gyógyszerek tesztelésében. Az elektrofiziológiai módszereket nem használják kitüntetett módon az Alzheimer-kór és az ebbe a csoportba tartozó betegségeknek a vizsgálatában. Én abban bízom, hogy még folytatódni fognak az ezirányú kutatási tevékenységek, mert ennek potenciálisan nagy jövője van.

Ön az emlékezeti teljesítmények életkorfüggő változását is vizsgálta. Hogyan változnak a kognitív képességeink az életkor előre haladtával? Mit kell tennünk azért, hogy minél tovább megőrizzük tanulási képességünket?

Az emlékezeti működésekkel kapcsolatban mi az ún. munkaemlékezeti folyamatokat vizsgáltuk, azt, hogy azokat az ismereteket, amelyeket a rövid idejű memóriánkban tárolunk, hogyan tudjuk megtartani, és mi ennek a mechanizmusa. Ez egy olyan emlékezeti forma, mint pl. mikor valaki megjegyez egy számára ismeretlen, nem gyakran használt hétjegyű telefonszámot. Ez egy tankönyvi, ismert példa. Tipikus esetben fél óra múlva valószínűleg nem emlékszik már rá, ha nem használja. Kiderült, hogy az emlékezeti és más kognitív műveletekben a fehérállomány, tehát az idegi elemeket összekötő kapcsolatok legalább olyan fontosak, mint a szürkeállomány. Ép, egészséges, panaszmentes, 20-30, 40-50, 60-70 korcsoportba tartozó személyek összehasonlító, képmegjelenítő eljárással végzett vizsgálata során kiderült, hogy az életkor előrehaladtával az idegrendszeri kapcsolatok romlanak, az agyi összeköttetések száma, hatékonysága ennélfogva csökken. A hálózatelméleti megközelítésnek – melyet pl. az EEG-elemzéssel meg lehet valósítani – az az előnye, hogy lehetővé teszi ennek a folyamatnak a mérését. Kiderült, hogy egészséges populáción belül azok a személyek, akiknél ez a kapcsolatrendszer bizonyos agyterületen hatékonyabb, jobban teljesítenek az emlékezeti működésben. Az EEG-módszer alkalmazása lehetőséget ad arra, hogy az agyi elektromos tevékenységet képező hullámokat különböző frekvenciasávokra lebontva az agyi kapcsolatok hosszát is feltérképezhessük. A funkcionális konnektivitás mellett természetesen az agyi kapcsolatok morfológiai épsége is fontos. Ennek csökkenése 20-30 életéves korunktól kezdődik, az agyi kapcsolatok elkezdenek romlani.A fehérállomány leépülését megakadályozni nem lehet, de nagyon fontos, tulajdonképpen nem új felismerés, hogy akárcsak az izmok esetében, a folyamat lassításában nagy szerepe van a gyakorlásnak. A stimulusoktól megfosztott idegrendszer hamar kárát vallja a magára hagyatottságnak. Az a szerencse, hogy bármilyen, a személyiségnek megfelelő tevékenységgel lehet az agyat trenírozni, legyen az keresztrejtvény-fejtés,sakkozás, gondolkodást igényló kártyajáték, vagy nem utolsósorban olvasás. A passzív stimuláció, mint pl. a tévénézés, nem segít. Én nagyon szeretek olvasni, még a pszichofiziológia oktatásakor is szoktam szépirodalmi vonatkozásokra utalni. Széchenyi Zsigmond, a Széchenyi család leszármazottja bejárta az egész világot. Az Afrikai tábortüzek című könyvében leírta, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőle, amikor megtámadta egy oroszlán. Én ezt beleírtam a Bányai Éva - Varga Katalin szerkesztette Affektív pszichológia: Az emberi késztetések és érzelmek világa című könyv általam szerzett fejezetébe, mert nagyon jól leírja azokat az érzelmeket, amelyeket átélt, a szomatikus tüneteket és azok időzítési sorrendjét is.

Pályafutását a Pécsi Orvostudományi Egyetem Ideg-elmeklinikáján kezdte orvosként. Számos – tudományos kutatói és tudományszervezői, orvosi, illetve vezetői – tevékenysége mellett jelenleg karunk Pszichológiai Intézetében is oktat. Hogyan találta meg Önt az oktatói szerepkör?

Oktatói pályafutásom nem egészen szerencsésen indult. Pályakezdőként az Idegklinikán a klinikai munka mellett gyakornokként én voltam a tantermi felelős, a könyvtárban segítettem a titkárnőnek a könyvek rendben tartásában, ügyeletbeosztást készítettem. (Ez a leghálátlanabb szerep, mert itt biztos, hogy csak haragost szerezhetett az ember magának.) Tanársegédi felügyelet mellett az én feladatom volt a linika gyógyszerigénylésének összeírása is. Emellett a tanársegédek néha megbíztak az orvostanhallgatók gyakorlatának a megtartásával, ami szintén elvett másfél órát az értékes munkanapból, aminek persze nincs betartható „hivatalos” befejezési ideje. Ezért az oktatást mint feladatot nehéz volt lelkesedéssel végeznem. Itt jegyzem meg, hogy a klinikai munka mellett a kísérletes tudományos tevékenységet késő délután kezdtük, mely átnyúlt az éjjeli órákba, néha hajnalban ért véget. Ezt követően hosszú ideig nem voltam kapcsolatban az oktatással. 1976-ban kerültem fel Pécsről Budapestre. 20 évvel ezelőtt a PPK Bölcsészettudományi Karának akkori dékánja, Hunyady György professzor felvetette a már egy ideje szünetelő pszichofiziológiai oktatás újraindítását az ELTE-n belül. (Akkor a PPK még nem létezett, a Pszichológia Intézet a BTK szervezeti egysége volt.) Az ezzel kapcsolatos felkéréssel engem talált meg, én pedig rövid mérlegelés után belevágtam, Weisz Júlia kolleganőmmel együtt elvállaltam a feladatot. Ő sajnos elhunyt azóta, így most egyedül csinálom. Előbb BA szinten, majd nem sokkal később MA szinten is tartottunk pszichofiziológia kurzusokat, hamarosan pedig a doktori iskolai kurzusra is kaptam felkérést. Tulajdonképpen mindent az elejétől kellett kidolgoznunk. Fel kellett mérni azt, hogy milyen igénnyel érkeznek hozzánk a különböző háttérrel rendelkező hallgatók. Pár év elteltével kialakult egy minőségi színvonal, amit úgy vélem, vállalni lehet. Az oktatás a mai napig olyan tevékenységet jelent számomra, ami arra késztet, hogy szinten tartsam, frissítsem a tudásomat, hiszen minden évben megújítom a tananyagot. A tapasztalatom az, hogy azok a hallhatók, akik hozzánk jönnek pszichológiát tanulni, nem állnak közel az általam képviselt biológiai-természettudományi oldalhoz. Tehát nekem a pszichofiziológia kurzust „el kell adnom”, meg kell kedveltetnem velük, vagy legalábbis addig a felismerésig el kell juttatnom őket, hogy csak ezzel teljesedhet ki a tudásuk a pszichológia mint tudomány területén. Ez számomra egy külön kihívás.

Az egyetemi tevékenység szerves része az oktatómunka mellett a tudományos kutatási és publikációs aktivitás. Az egyetemi oktatóknak a tanítás és a kutatás között kell egyensúlyozniuk. Ön szerint hogyan fér meg egymás mellett ez a kettősség, a kutatói léthez kapcsolódó és az oktatói identitás?

Nemcsak, hogy megfér a két szerep egymás mellett, hanem a felsőoktatásban a kutatás egy nagyon fontos elvárás. Én ebből a szempontból nem vagyokjó interjúalany, mert már a pályám elején klinikai tevékenységet végeztem, ami hármas aktivitással járt: gyógyítás, oktatás, valamint kutatás. Egy klinikán elkerülhetetlen a tudományos munkavégzés. A PPK-n mint felsőoktatási intézményben az oktatás van előtérben, de számomra a legtermészetesebb dolog, hogy az egyetemi oktató a legszélesebb értelemben vett tudományos kutatótevékenységet is végez. Egy egyetemen ez alapelvárás. Az igaz viszont – nem akarok igazságtalan lenni –, hogy ebből a szempontból a pályakezdés döntő fontosságú. Ha valaki pályája kezdetétől több évig kizárólag oktatási tevékenységet végzett, nehéz helyzetben van, mert nem sajátíthatta el a kutatásmódszertan alapjait, nem fejlődött ki benne a kutatás iránti ambíció, szemben azoknál, akik olyan munkakörnyezetbe csöppentek, ahol a kutatómunkának hagyománya, tradíciója van. Számomra az egyetemen oktatóként végzett kutatómunka az oktatási tevékenységgel minimum egyenrangú. Ha valaki rákérdezne a sorrendiségre, biztos, hogy a kutatást előbbre sorolnám. De én elfogult vagyok, mert így szocializálódtam a szakmámban.

2007-ben karunkon magalakult a Kari Kutatásetikai Bizottság (KEB), amely a hazai felsőoktatási berkekben fontos úttörő kezdeményezés volt, és amelynek megalakulása óta, jelenleg is elnöke. Miért született meg az igény a Bizottság megalakítására? Bizottsági elnökként mit tart a legfontosabb feladatnak?

Oláh Attila dékán úr keresett meg, hogy vállalom-e az elnöki tisztséget. Hasonlóan a pszichofiziológiai oktatáshoz, itt is nagyon az elejéről kellett kezdenünk mindent. Hat-hét taggal indultunk, most már tizenheten vagyunk. Az induláskor nemzetközi példákat bogarásztunk végig. Kialakítottunk egy kérelmi formátumot, amelyet, miután a benyújtó kitöltve beküldi számunkra, megvizsgálunk, elbírálunk. Ennek eredményeként a bizottság engedélyezi vagy nem a kutatást. Akkor tudatosult bennünk a kezdeményezés újszerűsége, amikor más karoktól is fordultak hozzánk kérelmekkel, mert ott nem volt ilyen bizottság. Nagyon nagy érdem, hogy a PPK felismerte a Kutatásetikai Bizottság szükségességét. A nívós folyóiratok már feltételként szabják meg, hogy a kutatási tevékenység mögött, amelyből a publikáció született, kutatásetikai engedély legyen. A PPK Kutatásetikai Bizottsága által jóváhagyott kérelmeket nemzetközi szinten is elfogadják, tehát ha mi mint helyi etikai bizottság engedélyezzük a kutatás végrehajtását, akkor abból nemzetközi folyóiratba szánt, kutatásetikai engedélytmegkövetelő publikáció is születhet. A folyóiratok akár a cikk beküldését követően, utólag is bekérhetik a kutatásetikai engedélyt. Az előírásokon és kérelem formátumán is folyamatosan dolgozunk, legutóbb az európai általános adatvédelmi rendeletnek, a GDPR-nak való megfeleltetés érdekében módosítottuk, egészítettük ki. De a különböző tudományterületeken is más-más szempontok érvényesülnek a kutatásetikai kérelem összeállításakor, amelyeket mind egyeztetni kellett, össze kellett boronálni. Nagyon sok munka van mögötte. Az egyetem által nyújtott jogi segítség nélkül nem is sikerült volna.

Melyek a Bizottság által megfogalmazott legfontosabb kutatási és publikációs alapelvek, és azok hogyan támogatják a kutatói szakmaiságot?

Az Bizottság által követett alapelvek az idő során nem változtak, megegyeznek a nemzetközileg is ismert és elvárt normákkal. Az anonimitás a személyiségi jogoknak a tiszteletben tartása fontos alapelvek. Továbbá a kutatási tevékenység sem a kutatást végzőre, sem az abban szereplőkre nézve ártalmat nem jelenthet. Vannak olyan kényes területek, amelyekkel mind a pszichológus, mind a pedagógus szakma esetében mindig foglalkoznunk kell, mint pl. a gyerekekkel való „bánásmód”. Legalább négy életkori sáv van, amelyekre más-más szabályok vonatkoznak. Különösen kényesek a személyiségi jogok vonatkozásában pl. a bebörtönzöttek jogait érintő, a droghasználattal, a szexualitással, kisebbségekkel kapcsolatos stb. kérdések. Emellett mindig érkezik új aspektus. Kinyílt a világ, a hallgatók egy része nemzetközi porondon mozog. Nem lepődhetünk meg azon, ha valaki Izraelben fogvatartott, börtönben lévő arabok vizsgálatával, vagy – kitalált példa – az észak-amerikai indiánok alkoholfogyasztásával szeretne foglalkozni. Az ELUP-os hallgatók nemzetközi területen mozognak. A világ bármelyik részéről bármilyen felmerülő kérdés érkezhet be hozzánk, kezelnünk kell azt. De nem minden kérvény bírálatát tudjuk vállalni. Hiába rendelkezem egészségügyi háttérrel, ha konkrét egészségügyi vonatkozásban kell dönteni, a hozzánk beérkező kérelmet a Semmelweis Egyetemen belül működő Egészségügyi Tudományos Tanács Tudományos és Kutatásetikai Bizottságához (ETT-TUKEB) irányítjuk. Az ETT-TUKEB vezetőjétől nagyon sok segítséget kaptunk, ugyanakkor elismerést is a tizenvalahány év munkájával összeállított kérelmi formánknak köszönhetően. Visszatekintve ez a fejlődési folyamat természetesnek tűnik. Az újabb és újabb kérelmek új aspektusokat hoztak magukkal, amelyeket úgy kellett beépítenünk az egészbe, hogy általános jellegű elvekként a jövőben is alkalmazhatók legyenek. Nyilvánvalóan nem az a célunk, hogy egy kutatást megnehezítsünk, akadályozzunk, hogy a kérelmet beadókat elkedvetlenítsük, hanem az alapcélkitűzéseknek való megfeleltetés. Ha a kérelem alapján úgy ítéljük meg, hogy a kutatás elvégezhető, a kérelemben foglalt feltételeknek a betartása már a kérelmet benyújtó felelőssége. Zárójelentést kérhetünk a megvalósított kutatásról, de nem vagyunk ellenőrző, felügyelő szerv vagy hatóság. Nem emlékszem olyan esetre, hogy valaki nem teljesítette a kérelemben vállaltakat.

Ön nemrég töltötte be a 70. életévét. Megtiszteltetés számunkra, hogy professor emeritusaink között tudhatjuk, és karunk nevében ezúton is szívből köszöntöm. Milyen élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodott az PPK-n eltöltött munkaévek alatt?

Az oktatás mellett több, mint 10 évig alkalmam volt részt venni a Kari Habilitációs Bizottság munkájában. A dékán úr épp most kért arra, hogy újra tag legyek. A bizottsági tagság mellett, a karon megvalósuló oktatási működésen túl bepillantást kaptam a doktori ügyek világába, doktori védések, habilitációs ügyek során opponensi, elnöki pozíciókat töltöttem be, és ez felelősséggel járt. Ez egy jóval szélesebb, számomra érdekesebb tevékenységi spektrum, mint pusztán a tantermi oktatás. Az akadémiai kutatótevékenységem mellett az egyetemi élet, az oktatás egy színfolt számomra, örömteli kiegészítése a kutatói, tudományszervezői, klinikai munkámnak.

Milyen gondolattal zárná a beszélgetésünket?

Semmiféleképpen nem érzem, hogy valami lezárult volna ezzel a 70. évvel. Van még PhD hallgatóm, az oktatás is változatlanul része a szakmai életemnek, és az orvosi vonalat is viszem a rendelőintézeti EEG leletezéssel. Otthon sokszor hallom, hogy a nyugdíjasként kissé vissza kellene fognom magam. Azt hiszem, hogy alkati vonás, hogy én úgy érzem jól magam, ha aktív vagyok. Számomra az lenne megterhelő, ha nem lennének sokrétű elfoglaltságaim.