Pszichológusok az iskolában

2019.09.23.
Pszichológusok az iskolában
N. Kollár Katalint pályája kezdetétől pszichológiai szempontból érdekelte az iskola, főként a diákok társas kapcsolatai és a problémákkal küzdő diákok segítésének lehetőségei. Idén rangos állami kitüntetésben részesült, amelyet szívmelengető meglepetésként jellemzett, munkája egyik legnagyobb elismerésének pedig azt tartja, hogy ma már senki nem kérdezi meg, hogy mi az iskolapszichológia.

Iskolapszichológusként elhivatott a pedagóguspálya és a pedagógusok felkészítése iránt, egyetemi oktatói munkája a kezdetektől összefonódik a tanárképzés tartalmi, szervezési és szervezeti kérdéseivel. Hogyan jellemezné az oktatói pályaútját, milyen élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodott?

Az első élményem az volt, hogy tanítani nem könnyű. Az órák előtti éjszaka nagyon nehezen tudtam elaludni, és az előtte való napot végigtanultam, ami nem volt gond, mert mindig is nagyon szerettem tanulni. Szintén nagyon érdekes élmény, ahogy a hallgatók visszajelzik, hogy az ember hogyan tevékenykedik. Egyszer olyan feladatot adtam a hallgatóimnak, hogy írjanak egy tanárral kapcsolatos megfigyelésről, és az egyik hallgató azt mondta, hogy mégiscsak disznóság lenne egy másik tanárról írni, úgyhogy ő rólam ír. Egy hétig tartott, mire ki mertem nyitni, másrészt az volt benne, hogy hallatlan, hogy én nyolcvan percig hagyom, hogy nem igazán hasznos referálással töltsék az időt, majd az utolsó tíz percben kezdek el beszélni, és hasznos dolgokat mondani. Jó lenne, ha ezt az arányt megfordítanánk. Ez azt jelentette nekem, hogy legyek bátor, tudok én érdekes dolgokat mondani. Tulajdonképpen azt hiszem, hogy ez az alapélményem azzal kapcsolatban, hogy tanítani jó.

Milyen forrásból táplálkozott a pszichológia iránti érdeklődése?

Mindig is az érdekelt, hogy az iskola hogyan működik pszichológiai szempontból. A középiskola vége felé jöttem rá, hogy engem igaziból ez izgat. A tanárokat már gyerekként is úgy figyeltem, hogy hogyan dolgoznak, mitől működik jól az iskola, és hogyan lehet segíteni azokat a gyerekeket, akiknek nehézségük van az iskolában. Azt viszont, hogy ez maga az iskolapszichológia, nagyon sokára tudtam meg. Az egyetemen volt egy választható iskolapszichológia szeminárium, ahol többek között azt tanultuk meg, hogy Magyarországon iskolapszichológia valójában nincs. Tulajdonképpen az elmúlt negyven év arról szólt, hogy lett. Mindig arra voltam kíváncsi, hogy valaki miért sikeres az iskolában; ha jól érzi magát, miért érzi jól magát. A társas kapcsolatok és az iskola működése foglalkoztatott, de sosem abból a szempontból, hogy mennyit és mit lehet megtanítani, vagyis szakterületi oldalról, hanem mindig az emberi oldala érdekelt.

Kutatóként is a tanári pálya és az iskola világának pszichológiai kérdéseivel foglalkozik. Ön szerint miért van szükség a pedagógusok pszichológiai ismereteinek bővítésére?

Szerintem nagyon nagy százalékban a pszichológiai ismereteken, kultúrán múlik, hogy valaki jó tanár lesz-e. Nemcsak tudás, hanem készségszintű ismeretek kellenek arról, hogy hogyan lehet jól kommunikálni. Ha valaki megérti a gyermeket, megérti azt is, hogy minden gyermek különböző és a legkülönbözőbb problémáik lehetnek. Látja ezeknek a hátterét, okát. Vannak adottságok, például rossz családi körülmények, vagy olyan részképesség-problémák, amin nehezen, vagy csak hosszú idő alatt lehet segíteni, de ha érti ezeket, akkor sokkal jobban tud bánni a gyermekkel és sokkal türelmesebb is tud lenni.

Léteznek a „jó pedagógusnak” pontosan körülhatárolható ismérvei?

Én inkább azt mondanám, hogy mindenki számára van jó pedagógus, és fordítva is igaz, nem minden pedagógus jó akárhol. Szoktam is mondani a tanár szakosoknak, hogy erről markáns döntéseket kellene hozni, hogy kicsiket vagy nagyokat, problémásokat, vagy tehetségeseket tudnak igazán jól tanítani. Nincs egy jó pedagógus, hanem van egy tanár-diák megfelelés és természetesen van egy pár objektív dolog, amitől mindenki jobb lesz: a türelem, a sokrétű, változatos módszertani ismeretek és a szaktárgyi tudás. Ha egy tanár már a szaktárgyát sem tudja, akkor baj van. Bár láttam már olyan pedagógust is, akinek a tárgyi tudása nem volt kiemelkedő, mégis nagyon jól tudta motiválni a gyerekeket arra, hogy maguk tanuljanak.

Az iskolai társas kapcsolatok, társadalmi viszonyok nagy hangsúlyt kapnak a kutatói munkájában. Miért tartja fontosnak ezeknek a folyamatoknak, összefüggéseknek a kutatását?

Az, hogy valaki mennyire sikeres az iskolában, nagyon nagymértékben függ attól, hogy mennyire tud beilleszkedni. Az „otthon tanulás” elképzelésben például szerintem a nagy veszteség pont az, hogy nincsenek társak. Ha jól csináljuk az iskolát, akkor az a lényege, hogy a többiekkel együtt, a többiek segítségével tanulunk meg dolgokat, és vannak dolgok, amiket nem is lehet máshogy megtanulni, csak társas közegben. Például, hogy képes vagyok-e hatékonyan kommunikálni, tudok-e csoporttal bánni. Tulajdonképpen a vezetői képességek sem tanulhatók meg, ha az ember nem társas közegben van. Nekem van egy alapélményem arról, hogy milyen az, amikor nagyon jó közösség van az iskolában, számíthatnak egymásra és segítik egymást a diákok. Volt egy általános iskolai osztályom – ötvenéves osztálytalálkozónk lesz hamarosan –, akik tényleg úgy tudták támogatni egymást, hogy a hozzánk kétszeresen lebukott diákokat is simán elvittük a nyolcadik osztályig. Tőlünk már nem buktak, mert volt az osztályban megtartó erő.

Kiemelt feladatának tartja a társadalmi egyenlőtlenségek iskolarendszeren belüli újratermelődésének kérdését, mechanizmusának vizsgálatát. Miért kapott ez a téma hangsúlyosabb szerepet a kutatásai során?

Ez összefügg azzal a gondolattal, hogy a társas közeg rendkívül fontos. Aki nem hátrányos helyzetű, annak van egyfajta felelőssége a többiekkel szemben; ez össztársadalmilag is így van. Lehet nagyokat nyerni mások rovására, vagy lehet együttesen, összességében jól járni. Ez a szociálpszichológiai gondolat határozza meg az én gondolkodásomat: akkor járunk jól, ha a lemaradókat segítjük, ha olyan légkört teremtünk, hogy az mindenki számára sikeres helyzeteket hozzon létre. Hiszek abban, hogy ha a tehetségesek, jobb társadalmi helyzetben lévők felelősséget vállalnak, akkor jobb lesz az iskola.

Megelőzhető preventív intézkedésekkel az esélyegyenlőtlenségek újratermelődése? Ha igen, milyen a jó prevenció?

Én abban látok esélyt, hogy az egyes pedagógusok szemléletét kell úgy formálni, hogy ez fontos legyen nekik és ne egyénileg akarjanak csúcsteljesítményű diákokat nevelni, hanem a hozzáadott érték legyen fontos: hogy olyan közegből, ahol kicsi az esély, nagy, vagy legalábbis átlagos esélyeket tudjunk nyitni a gyerekeknek. Fontos lenne az a szemlélet, hogy aki ebbe invesztál, az fontos dolgokat csinál. A tanárképzésnek ebből a szempontból is nagyon nagy jelentőséget tulajdonítok. Érteni kell, hogy nem csak elit iskolákat kell csinálni, hanem a hátrányos helyzetű, tanulási problémás gyerekeket is fel kell karolni.

Ön Eötvös József-díjas pszichológus, és idén, az államalapítás ünnepe alkalmából, tudományos tevékenysége elismeréseként Magyar Érdemrend Lovagkereszt állami kitüntetésben részesült. Az Ön számára milyen jelentőséggel bír ez a kitüntetés?

Szívmelengető meglepetés volt, azt tartom a legszebbnek benne, hogy az iskolapszichológiával kapcsolatos munkásságomért kaptam, ami azt jelenti, hogy az iskolapszichológia egy elismert terület és számon tartják az elmúlt évtizedek eredményeit. Az elmúlt több, mint harminc év alatt épült fel és ma már nem kérdezi meg senki, hogy mi az, hogy iskolapszichológia, hanem azt kérdezik, hogy miért nincs több pszichológus az iskolákban.

N. Kollár Katalin 1979-ben végzett pszichológusként, 1995-ben pedig pedagógiai szakpszichológus képzettséget szerzett. 1980 óta folytat oktatói tevékenységet Pszichológia BA és MA szakokon, majd 1984-től a tanárképzésben. Tanít a doktori képzésben és a pszichológus és tanár továbbképzésben. Jelenleg az Iskolapszichológia Tanszék habilitált egyetemi docense és vezetője. Kiemelkedő tudományos tevékenysége, magas színvonalú munkája elismeréseként Magyar Érdemrend Lovagkereszt állami kitüntetésben részesült az államalapítás ünnepe alkalmából.