Búcsú dr. Hunyady Györgyné dr. Gárdonyi Zsuzsától (1942–2019)
Dr. Hunyady Györgyné dr. Gárdonyi Zsuzsa professor emeritustól (1942–2019) M. Dr. Nádasi Mária búcsúzik.
A tanítóképzés elkötelezett előharcosa volt
Dr. Hunyady Györgyné, ahogy szólítottuk, Hunyady Zsuzsa, széles látókörű, határozott, innovatív, a realitásokat figyelembevevő, eredményes vezető, tudományszervező, a neveléstudomány és a pedagógiai gyakorlat fejlődése érdekében keményen dolgozó, kiváló oktató volt.
1960-ban érettségizett a győri középfokú tanítóképzőben. 1965-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar-pedagógia szakon szerzett kitüntetéses diplomát. 1968-ban ugyanitt nyelvészetből doktorált.
Első munkahelye az Országos Pedagógiai Intézet volt, ahol neveléselméleti kutatóként a tanulók társas-közösségi kapcsolataival, attitűdjeivel, értékeivel foglalkozott. 1974-ben megvédett kandidátusi disszertációjának is ez volt a témája.
1973-ban átkerült az MTA Pedagógiai Kutatócsoportjába, ahol osztályvezetőként a pedagógiai, szociálpszichológiai kutatásokat irányította, és maga is ezen a területen dolgozott. Ebben a témakörben jelent meg első monográfiája is.
1980-1984-ben az ELTE TTK Neveléstudományi Tanszékére került először beosztott docensként, később vezetőként. Ebben az időben erősödött meg érdeklődése a tanárképzés, immár a pedagógusképzés teljes spektruma iránt.
1984-től két cikluson át a Budapesti Tanítóképző Főiskola főigazgatója volt. Állandó feladatának tartotta a tanítóképzés elméletileg megalapozottabbá, ugyanakkor gyakorlatiasabbá, korszerűbbé tételét. Ehhez az intézmény működésének és infrastruktúrájának átalakítását, az oktatás színvonalának emelését (ma úgy mondanánk kutatás alapúvá tételét) kellett a főiskolán megvalósítania. Ebben a folyamatban, ami a végzett munka mennyiségét, minőségét, feltétlen elvszerűségét illeti, főleg magát nem kímélte, de a kollégák is megtisztelték a háta mögött a „vaslady” elnevezéssel. Alaptörekvése az volt, hogy az 1975-ben főiskolai szintűvé vált tanítóképzést integrálja a felsőoktatás rendszerébe. 1987-től másfél évtizeden át az Országos Tantervfejlesztő Bizottság vezetőjeként az ország 18 tanítóképző intézményének munkáját koordinálta. Vezető munkájával elérte, hogy a budai tanítóképző az ország tanítóképzésének zsinórmértéke lett, ő pedig ennek folyományaként a tanítóképzés országosan elismert tekintélye, első embere.
1992-2007-ig az előzőleg általa vezetett intézményben 15 évig a Neveléstudományi Tanszék vezetője lett. Inspirációjára, vezetésével, küzdelmekkel tarkított út végén került sor a négyéves tanítóképzés koncepciójának elfogadására, folyamatosan kontrollált kipróbálására. Így vált a négyéves tanítóképzés ma is érvényes (a bolognai át- és visszaalakításokat is túlélő) országos modellé. (Megítélésem szerint ez a tanítóképzésben olyan jelentőségű lépés volt, mint a 19. század végén a középfokú tanítóképzés 3 évesről 4 évesre emelése.)
Tanszékvezető munkájának egyik fontos ismérve volt a tanítóképzés és a közoktatás igényeinek összekapcsolása. A differenciáló pedagógia, az adaptív pedagógia, az inkluzív pedagógia, a kisebbségek pedagógiája, a romapedagógia megjelenését a képzésben természetesnek tekintette.
A bolognai rendszerű felsőoktatási alapszakok tartalmi, képzési és kimeneti követelményeinek tanító és óvópedagógus területre való kidolgozásában meghatározó szerepet játszott, az országos egyeztetéseket tartalmilag is egyeztette, koordinálta.
Hunyady Györgyné volt a szellemi inspirátora, majd felelőse a neveléstudományi mesterszakon belül a máig hatékonyan működő „A kora gyermekkor pedagógiája” szakiránynak. A szakirány létrejötte már önmagában rendhagyó volt: karok közötti (a PPK és a TÓK) valódi, a képzés célját, érdekeit szem előtt tartó együttműködés alapozta meg. Hunyady Györgyné tekintélye, helyzetismerete, a szereplők kompetenciahatárait pontosan ismerő és értő attitűdje, szervezőkészsége, munkabírása, pontossága, másoktól is ezt váró igényessége lehetővé tette a szakirány 2007. évi – szigorúan monitorozott - indítását. Rendhagyó volt a szakirány abban a tekintetben is, hogy nem diszciplináris, hanem életkori pedagógiai feladatok ellátására kíván felkészíteni, és nem utolsósorban rendhagyó volt azért is, mert a magyar nevelés történetében először szüntette meg a tanítóképzés, óvóképzés zsákutca jellegét. A legjobb hallgatók a neveléstudományi doktori iskolába is felvételt nyerhettek/nyerhetnek.
Professzor emeritusként az ELTE PPK-n az ELTE TÓK megbízásából 2016-ig látta el a szakirányfelelősi feladatkört. Ennek érdekében a TÓK-on a hallgatók számára rendszeresen tájékoztatót tartott, a továbbtanulás után érdeklődő hallgatók számára a képzési idejükön átívelő foglalkozásokat szervezett és tartott, a szakirányos képzésben oktatott. Rendszeresen foglalkozott a képzés minőségbiztosításával. A hallgatók véleményének írásbeli megtudakolásán kívül minden félév elején és végén megbeszélést hívott össze, amelyen a képzésben érdekelt valamennyi oktató mellett az érdeklődő hallgatók, a képzésben részt vevő jelenlegi és volt hallgatók is részt vehettek (és minden réteg képviselői önszántukból részt is vettek minden alkalommal). A megbeszélések eredményeinek „beforgatása” a képzésbe természetes, az oktatói és hallgatói közösség számára ennek visszajelzése Hunyady Györgyné részéről rendszeres és nyilvános volt.
Hunyady Györgyné szakmai életében fontos szerepet játszott a Takács Etel Pedagógiai Alapítvány létrehozása, amelyet 1994-ben jegyzett be a bíróság. Az alapítvány célja, a névadó végakaratának megfelelően: a támogatásra érdemes, hátrányos helyzetű, tehetséges diákok nevelésének segítése, a neveléstudomány és a tantárgypedagógia közötti együttműködés szorgalmazása. Az elmúlt 25 év alatti impozáns tevékenységről az ebben az évben megjelent kötet ad számot (Hunyady Györgyné – M. Nádasi Mária (szerk.): Takács Etel nevével és nevében. ELTE, Eötvös Kiadó, Bp. 2019.). A kötetből kiderül, hogy Hunyady Györgyné a kiválóan szakdolgozó, doktoráló tanító hallgatók kezét sem engedte el, munkáik megjelenését támogatta, a tudásmegosztás élményét személyesen is élvezve. Az Alapítvány működésének 25. évfordulóján tartott ünnepi konferencián tartotta meg utolsó előadását. És két hét után már elvesztését sirattuk.
Hunyady Györgyné kiváló tanár volt. Lelkiismeretes, alapos, igényes, mind önmagával, mind a hallgatókkal szemben. A képzés tartalmában, módszereiben érzékenyen igazodott a mindenkori hallgatósághoz, a körülményekhez. Doktori, szakdolgozati témavezetőként a hallgatók inspirálását, a hallgatói önállóságának támogatását tekintette fő feladatának.
Mindeközben természetesen kutatott, publikált. Kutatási témái: a társas kapcsolatok, a tanítóképzés, a laikus pedagógiai nézetrendszerek, a „fekete pedagógia”.
Széleskörű szakmai közéleti tevékenységéből álljon itt néhány adat: 1981-től az MTA Pedagógiai Bizottság tagja, majd több ciklusban titkára volt; 1985–2003-ig az Országos Köznevelési Tanács Tagja; 1997-től a MAB szakbizottság vezetője és plénum tag volt; 1997–2007-ig az Országos Köznevelési Bizottságban a felsőoktatás képviselőjeként működött; 25 évig a Magyar Pedagógiai Társaságban vezetőségi tag volt, majd alelnök lett. Az Új Pedagógiai Szemlében és a Magyar Pedagógia folyóiratoknál szerkesztőbizottsági tag volt, a Pedagógusképzésnél rovatvezető.
Országos kitüntetései: 1985 – Gyermekekért Díj; 1992 – Apáczai Csere János-díj; 1995 – Trefort Ágoston-díj; 1998 – Magyar Felsőoktatásért Emlékplakett; 2003–2006-ig Széchenyi István Ösztöndíj; 2006 – Magyar Köztársasági Érdemrend Arany fokozat; 2009 – Szent-Györgyi Albert-díj. Saját karán a „Diákokért” emlékplakettel és Gyertyánffy István Emlékéremmel ismerték el munkáját.
A fenti – laudációban akár kötelezőnek is tekinthető felsorolás tételei – iskolái, munkahelyei, tevékenysége, kutatási területei, kitüntetései keményen kopognak, mint a sírjára hulló göröngyök.
Ennél inkább arra szeretnék emlékezni, ami megkülönböztette Zsuzsát másoktól: a pedagógia (elmélet és gyakorlat) iránti szenvedély; szakmai kérdésekben az értékekben való hit, ezek bátor képviselete minden szinten; a mindent (oktatást, kutatást, tudományszervezést) egyszerre tökéletesen csinálni akarás belső szükséglete; a pedagógiai folyamatokban résztvevők tisztelete, szeretete. Persze mindezt a háttérben csak magánéleti harmóniával lehetett energiával győzni. De ennek megteremtéséhez is volt tehetsége, és kivételes szerencsével, társa is. – Minderre alapuló hihetetlen tekintélye volt – a tanítóképzés nagyasszonyaként tisztelte mindenki, aki át tudta, át akarta tekinteni, át tudta érezni munkássága súlyát.
Több évtizedig voltunk szoros szakmai és személyes kapcsolatban.
Közös tanítással kezdődött. Zsuzsa akkor a Tanítóképző Főiskola főigazgatója volt, én a BTK adjunktusaként voltam didaktika óraadó. Egy általa látogatott szigorlaton nézett ki egy érdekes szakmai feladatra. Megpróbálkoztunk mindkettőnk régi álmával: a neveléselmélet és a didaktika komplex oktatásával. Ugyanazt az előadást, szemináriumot közösen tartottuk – mindketten benn voltunk az órán, megismertük egymás gondolkodását, megfigyeltük a hallgatókat – és az órák után izgalmas szakmai beszélgetéseket folytattunk. Közösen is vizsgáztattunk. A hallgatók először csodálkoztak, aztán megszerették ezt az alaphelyzetet – derűsen érdeklődtek, ha olykor valamelyikünk „hiányzott”. A tanítóképzésből ezt a megoldást átemeltük később „A kora gyermekkor pedagógiája” szakirányba is.
A közös tanítás során persze nagyon beleláttunk egymás értékrendjébe, nézeteibe, gondolkodásába, erősségeibe, gyengeségeibe. Ebben az egymást elfogadó szakmaiságban gyökerezett személyes kapcsolatunk. Nagyon sokat tanultunk egymástól. Másféle háttérrel jöttünk, másféle körülmények között éltünk – de ez csak színesebbé tette a gondolatcseréinket. Mert volt két közös, szoros kapcsolatot jelentő szakasz az életünkben: a középfokú tanítóképző légköre mindkettőnket „megmérgezett” egy életre, és ez akkor is alapvető maradt, amikor a pedagógia szakosság segített ezt a gondolatvilágot továbbfejleszteni.
Zsuzsa nem volt könnyen barátkozó, inkább tartózkodó. Számomra észrevétlenül csúsztunk át olyan témákba, mint család, egészség, háztartás – a kapcsolódó örömökkel, gondokkal. Ezekben az évtizedekben ismertem meg Zsuzsának azt a tulajdonságát, amit a gyászjelentés úgy fogalmaz, hogy családjának „kimeríthetetlen szeretetforrása” volt. Igen, kiapadhatatlan szeretetforrás volt, megértő, toleráns, nagyvonalú, mindenre magyarázatot kereső és találó, reménykedő. Szerette volna továbbélvezni férje, gyerekei szeretetét. És amire mindennél jobban vágyott: gyönyörködni rajongva szeretett unokáinak fejlődésében.
Beszélgetéseinkre élénken emlékszem. Tanácstalanságomban első reakcióm még mindig az, hogy „megkérdezem Zsuzsát”, ha kinyitom reggel a gépet, még mindig várom az íméljét. De hiszen még csak két hét telt el… nem lehet egy ilyen veszteséget hosszú távon sem feldolgozni. Persze tudom, hogy ez így van rendjén. Ami valódi érték volt, nem felejthető, sem két hét alatt, sem évek alatt. Nem is akarok felejteni.
De itt természetesen többről van szó. A főiskolai szintre emelt, négy éves tanítóképzés, a neveléstudományi mesterképzésen belül „A kora gyermekkor pedagógiája” szakirány megteremtése, a Takács Etel Pedagógiai Alapítvány története a neveléstörténet kutatói számára évtizedek? évszázadok? múlva izgalmas kutatási nyersanyag lesz. Majd vitatkoznak a szakszavak jelentésén, egy- egy adat pontosságán, az adekvát kutatási módszereken. De addig is Hunyady Zsuzsa példája, hibátlanul elegáns, méltóságot sugárzó megjelenése, okos, kedves, a szemüvege mögül megértően figyelő tekintetének emléke barátainak, munkatársainak, sok ezer tanítványának szívében, gondolkodásában tovább él.
Hunyady Zsuzsa barátságát életem ajándékának tartom, emlékét nagy szeretettel megőrzöm.
Nyugodjék békében!
M. Dr. Nádasi Mária
professor emeritus
ELTE PPK