Rónay Zoltánnal beszélgettünk, aki Fehérvári Anikó után július elsejétől tölti be az ELTE PPK Neveléstudományi Intézet igazgatói posztját. Volt ELTE főtitkár, a PPK korábbi oktatási dékánhelyettese – civilben pedig elkötelezett Star Wars-rajongó. „Egy új remény" jegyében veszi át az intézet irányítását, és azon dolgozik majd, hogy az intézet formálója legyen a magyar oktatás megújulásának.
Mi vezetett a Neveléstudományi Intézet igazgatói posztjára?
Amikor befejeztem a dékánhelyettesi tevékenységet, egyáltalán nem vágytam vezetői pozícióra. Elég sokáig töltöttem be vezetői feladatokat az egyetemen – ha csak a felsőbb szintűeket nézem, több mint 15 évig. Ez bőven elég egy ember életében, aki nem „szeret bele” a vezetésbe. A leköszönő intézeti igazgató, Fehérvári Anikó és számos kolléga azonban elkezdett biztatni, hogy pályázzam meg a pozíciót. Végül úgy döntöttem: felkészülök, de a tavaszi választás eredményeit megvárom, mert azok is befolyásolták a döntésemet. Az eredmény ismert, így beadtam a pályázatot.
Egy ciklusra tervezel, vagy hosszabb távon gondolkodsz?
Határozottan egy ciklusra tervezek. Abban bízom, hogy ez alatt a három év alatt olyan közeget tudok teremteni, amelyben sok tehetséges kollégánk kedvet érez majd a vezetői szerepre. Azt gondolom, hogy nem feltétlenül egészségesek a kétszer ötéves vagy még hosszabb ciklusok, és ezt tapasztalatból mondom. Kilenc évig voltam főtitkár, és így saját magamon is láttam: az ember elfárad, sok minden rutinná válik, a kihívások egyre inkább problémának tűnnek, nem izgalmas, megoldandó feladatnak.
Az elmúlt években sokat utaztál, nemzetközi konferenciákon vettél részt, külföldi egyetemeken adtál elő. Van-e olyan dolog, amit átcsempésznél a hazai gyakorlatba?
Éppen a vezetői léthez kapcsolódik egy fontos tapasztalatom. Figyelemre méltónak tartom ugyanis azt a megközelítést, amelyet egyes amerikai egyetemeken alkalmaznak, mégpedig, hogy az egy évre szóló vezetői pozíciókat rotálják az oktatói kar tagjai között, és aki éppen vezető, azt felmentik a tudományos teljesítménykövetelmények alól. Ez a modell abból a felismerésből indul ki, hogy az ember ideje és energiája véges, és a párhuzamos elvárások sokszor teljesíthetetlen terhet rónak a vezetőre. Saját tapasztalatom is ezt igazolja: korábbi vezetői megbízatásom idején egyetlen pillanatra sem vettem vissza tudományos és oktatói tevékenységemből, ami hosszú távon komoly következményekkel járt. Ezt ma már nyíltan kiégésnek nevezem. Ez nem szégyellnivaló felismerés, hanem tanulság: egy intézet hosszú távú eredményes működéséhez olyan vezető kell, akit a rendszer is véd a felőrlődéstől.
Hogyan éled meg ezt az új pozíciót – mit jelent számodra az intézetigazgatói szerep?
Nem úgy képzelem el, hogy én leszek a vezető a szó klasszikus értelmében. Inkább koordináló, meghallgató, bátorító szerepben szeretnék működni. Biztatni szeretném az embereket az ötleteik és problémáik megosztására. Az intézet szoros kollegiális-baráti közösségének lettem formálisan is a felelőse – de ez egy olyan közösség, amellyel közel tíz éve szoros kapcsolatban vagyok. Befogadtak, támogattak, és ezért is vállaltam el: ahol ennyire számítanak a segítségemre, ott erkölcsileg nem lehetett nemet mondani.
Milyennek látod most az intézet helyzetét?
Az intézet az összes körülmény közepette nemhogy megállt a helyén, hanem még szépen fejlődött is. Ezen az irányon semmiképpen nem szeretnék változtatni. Ugyanakkor mindenki gyógyuló fázisban van egy nagyon nehéz időszakból. A neveléstudomány, a pedagógia, az ELTE PPK és konkrétan a Neveléstudományi Intézet finoman szólva sem volt az előző rendszer kedvezményezettje. Projektjeinket, például Erasmus pályázatainkat – köztük az enyémet is – számos támadás érte. Ilyen körülmények között az, hogy az intézet ott van, ahol van, az egy csoda, és ez a kollégák hősies kitartásán múlt csak. Célom ezt a helyzetet megőrizni, és ahol lehet, fejlődni, fejleszteni magunkat.
Miben látsz kihívást, miben változtatnál?
Az oktatási területen látok inkább tennivalókat. A jövőben mikrótanúsítványos képzések, új specializációk, esetleg külföldi intézményekkel közös programok révén próbáljuk bővíteni a kínálatot. A hallgatók bevonzásában komoly tartalékot látok a mikrotanúsítványos képzésekben, ugyanakkor ezek bevezetéséhez körültekintő mérlegelés szükséges: meg kell vizsgálni, hogy egy ilyen képzés kialakítható-e már meglévő kurzusok összekapcsolásával, egy szak specializációjára építve, tehát minimális ráfordítással, vagy komolyabb fejlesztési munkát igényel.
A másik terület a képzési struktúra átalakítása, esetleg új szakok bevezetése, ahol azonban jelenleg szűkebb a mozgástér, mivel a neveléstudomány mesterszak és a pedagógia alapszak keretei és szerkezete sok tekintetben adottak, utóbbi elnevezése pedig számos jelentkező számára félrevezető is. Ezek olyan külső adottságok, amelyeket az intézmény közvetlenül nem tud befolyásolni. Ugyanakkor bízom benne, hogy a jogszabályi környezet átalakításával új lehetőségek nyílnak meg célzottabb, egy-egy szakterületre koncentráló szakok létesítésére, és az intézet ezekre a változásokra felkészülten tud majd reagálni. Mindezt természetesen úgy, hogy figyelembe vesszük a kollégáink terhelhetőségét. Az oktatók oktassanak és kutassanak, és az lenne a cél, hogy az adminisztratív és technikai feladatokat ne nekik kelljen elvégezni. Nálunk fejlettebb országokban már működik ez a gyakorlat, és a PPK is elöl jár ebben a kérdésben, de még mindig messze vagyunk a kívánatostól.
Látsz esélyt arra, hogy ez változzon az új politikai körülmények között?
Igen, és nem csak reménykedésből. Volt lehetőségem egyeztetni a jelenlegi felsőoktatási államtitkárral és a miniszter asszonnyal is. Az a benyomásom, hogy nyitottak, és az egész kormánynak az a vállalása, hogy a nagy átfogó változásokat széles körű társadalmi egyeztetéssel kívánják megvalósítani. Vannak dolgok, amiket azonnal meg lehet és kell is csinálni – például a KEKVA-kra vonatkozó szabályok korrekciója vagy a kancellári rendszer átgondolása, amely véleményem szerint soha, sehol nem működött jól. Más kérdések, mint a képzési szerkezet, illetve a szakok létesítésére és indítására vonatkozó szabályok átalakítása és a felsőoktatási koncepció megújítása, éveket vehetnek igénybe. Realista vagyok, de bízom benne, hogy most tényleg jobb időszak előtt állunk.
Mit üzensz a kollégáidnak és a hallgatóknak?
Gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok a Star Wars univerzumnak, és a pályázatomnak is először azt a címet adtam: „Egy új remény" – ez a sorozat negyedik epizódjának alcíme, amit én az eredeti háromból az egyik legfontosabbnak tartok. Végül ezt megváltoztattam, de pontosan kifejezi azt, amit most érzek. Körülbelül két évtizedet töltöttünk el egy sok szempontból kilátástalannak tűnő helyzetben, és ezzel szembe kell nézni. Mindenki legyen türelmes önmagával szemben is: büszke lehet arra, hogy túlélte, mert ez önmagában nagy teljesítmény. Használjuk ezt a közösséget, amely eddig is megtartó erő volt. Az új reményből pedig gyűjtsünk energiát, mert most lehetőség nyílik arra, hogy ne csak egyénileg éljük túl, hanem formáljuk a magyar társadalom és az állam megújulását is.